A Magyar Demokrata Fórum (MDF) egyik alapítója, Csurka István szerint, „az MDF időszámítása voltaképpen nem az 1987-es lakiteleki első értekezlettel kezdődik, hanem az ugyancsak 87-es novemberi nyilvánosság elé lépéssel” – olvashatjuk Az MDF ’88-a című írásában. A szeptemberi lakiteleki eseményekről egészen novemberig nem jelent meg hivatalos híradás. A tény, hogy a Bács-Kiskun megyei község egyik magánházánál több mint százötven értelmiségi gyűlt össze, hogy az ország és a nemzet előtt álló sorsdöntő kérdésekről tárgyaljon önmagában véve jelentős. Az esemény fontosságát tovább emelte Pozsgay Imre aktív részvétele a találkozón. Azonban ha nincs a novemberi Magyar Nemzet-interjú, a tanácskozás az 1985-ös monori összellenzéki találkozó sorsára jut. Nem csak folytatása nem lesz, de a nagyközönség sem szerez róla tudomást. A monori összejövetelről egyáltalán nem jelent meg újságcikk a hivatalos sajtóban, csak a földalattiban, ahogy a találkozó értékes előadásainak a szövegeit is „csak” szamizdatban lehetett elolvasni. Ezzel szemben, állapítja meg Csurka István, azzal, hogy Pozsgay vállalta az esemény és az ott elfogadott nyilatkozat nyilvános publikálását, Lakitelek a közérdeklődés homlokterébe került.

Pozsgay interjújában kifejti: „Az embereknek nagyobb szabadságra, állampolgári autonómiával, a döntésekben való részvételre van szükségük, vagyis olyan állapotra, amelyben a népért folytatott kormányzást a nép által és a nép jóváhagyásával folytatott kormányzás váltja fel”. A Népfront főtitkára a továbbiakban kiáll a civil szerveződések létrehozásának támogatása mellett. Eretnek gondolatként hangzott ez egy állampárti vezető szájából, hiszen a civil szervezeteket éppen a kommunisták tiltották be négy évtizeddel korábban. 1946-ban Rajk László belügyminiszter a szovjetek utasítására rendeletben tiltotta be az összes hazai civil szervezet működését. 41 évvel később ugyanazon párt tagja teljesen mást javasolt: „Ez azonban feltételezi, hogy az állampolgár öntevékeny, kezdeményező lehessen, ha érdeke úgy kívánja egyesületek alapításában is. Vagyis az alulról építkezés, a civil társadalom szövetet alkotó társadalom szövetét alkotó társadalmi kezdeményezés lehetősége természetes jogosítványai közé tartozzék”.

Az interjú talán legsúlyosabb mondata a Kádár-rendszer emberképébe gázolt bele: „Nincs nagyobb veszély egy társadalomra nézve, mint amikor az állampolgár passzívvá válik”. Valójában a kádári diktatúra pontosan erre a passzivitásra építette fel önmagát. A gulyáskommunizmus biztosította viszonylagos jólét nyújtásáért cserébe annyit várt el a polgároktól, hogy ha már nem is feltétlenül értenek egyet a rendszerrel, ellenvéleményüket ne nyilvánosan fejtsék ki. Az 1980-as évtized második felére azonban jelentősen megváltozott a helyzet: „A sokat kárhoztatott állami gondoskodás most üt vissza, amikor a zavarban lévő, nagy deficittel küszködő államkassza, állami költségvetés a paternalista gondoskodást nem tudja ellátni. S elkezdi valamiféle felsőbbséges pozícióból korholni a népet, az állampolgárokat, amiért nem mozdítanak semmit a saját sorsukon. Hát nem erre voltak nevelve! Más volt velük szemben a követelmény”. Fontos, önkritikus megjegyzések ezek. A találkozó egyik célja éppen az volt, hogy kiutat keressenek abból a zsákutcából, amelybe a Kádár-diktatúra vezette az országot.

A cikk végén olvasható lakiteleki nyilatkozat tökéletes összefoglalása az ország és a nemzet állapotának: „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe” – olvashatjuk a szöveg első részében. A nyilatkozat további párbeszédet javasol, hasonlóan a lakiteleki találkozóhoz, egyben szorgalmazza egy szervezet, a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a továbbiakban a párbeszéd színtere lehetne.   

Csurka István fentebb már idézett esszéjében az interjút sajátos közép-európai fordulópontként értékelte az MDF életében: „Ez mérföldkő? Igen, az. Sőt, csillagrobbanás! De ugyanakkor, ez egy nagy közös közép-európai szerencsétlenség is, méghozzá éppen ebben a tünemény voltában az. Közép-Európa sorsvert társadalmaiban most ilyenek a sorsfordító események, ilyen 2000-szavasak, ilyen halk, erkölcsi tanúságtételek. Jeltelen napok, melyekből később ünnep válik az emlékezetben”. A lakiteleki találkozó és az ott elfogadott nyilatkozat nyilvánosság elé tárása valóban igazi fordulópont volt a rendszerváltoztatás történelmében. Az MDF ezzel kilépett a nyilvánosság elé és az események egyik főszereplőjévé vált.

Balogh Gábor