Az 1980-as évek végén lezajlott események alapvetően megváltoztatták Magyarország közvetlen és távolabbi, ezzel együtt a biztonsági környezetét is. A Szovjetunió szétesésével együtt a Varsói Szerződés és a KGST sem élte túl a viharos változásokat. A bipoláris struktúrák bomlásával a világ átlépett egy „poszt-bipoláris” korszakba, megszűnt a kölcsönös nukleáris elrettentésre alapozó stabilitás. Ebben az új helyzetben új utakat kellett keresni.
Noha 1989 előtt is létezett Magyarországnak külügyminisztériuma, voltak külképviseletei és különböző államokkal folytatott diplomáciai tevékenységet, mégsem lehet önálló magyar külpolitikáról beszélni a Kádár-korszakban. Bár a magyar külpolitikában voltak önálló és saját elemek, de mint minden másban, így ebben is Moszkva határozta meg a fő irányvonalat, fajsúlyosabb ügyekben Moszkva foglalt állást, amit a szövetségi rendszer tagjainak követnie kellett. Erre nagyon jó példa 1968: a prágai tavasz eseményei iránt szimpátiát mutatott a magyar külügy, de az ország a politikai vezetők teljes támogatásával vett részt az intervencióban. 1989 és 1991 között a közép- és kelet-európai országok megszabadultak a rájuk kényszerített mesterséges politikai- katonai elemektől (KGST, VSZ), formailag megteremtődtek a jogállamiság kiépítésének lehetőségei. Ezzel együtt viszont felszínre kerültek új problémák: a nemzetiségi jogok biztosítása, a nacionalizmus felerősödése, a nemzeti önrendelkezés érvényesítése. Olyan lokális konfliktusok kialakulásának lehetősége merült fel, amelyekhez egyik nagyhatalomnak sem fűződnek közvetlen érdekei, így azok rendezése is több nehézséget vetett fel. Így azt vizsgálva, hogy Magyarország nemzetközi környezete biztonságosabb lett-e a rendszerváltoztatást követően, a válasz egyidejűleg lehet igen és nem is.
A változások lehetővé tették a nemzeti szuverenitás helyreállítását és az önálló magyar kül- és biztonságpolitika kifejlesztését, irányvonalának meghatározását. Az egységes Európába való integrálódás üteme növekedett, azonban a vasfüggöny lebontásával láthatóvá váltak az egykori VSZ tagállamok történelmi indíttatású, meg nem oldott problémái, az évszázados vélt vagy valódi sérelmek és az egymással szembeni folyamatos gyanakvás. A nemzetállami fejlődésben megrekesztett országok főként a nemzetfejlődés folyamatában voltak érdekeltek, a sérelmeket a politikai elit szereplői gyakran tovább duzzasztották, ezzel erősödött a szélsőséges nacionalizmus. Emiatt viszont nehezen voltak egymáshoz illeszthetőek a renacionalizálódás és a függőség közötti – avagy függőség nélküli – állapot. A rendszerváltoztatással elméletileg több lehetőség is megjelent a magyar kül- és biztonságpolitika számára, természetesen az opciók különböző fokú realitással rendelkeztek a megvalósulás terén, ezek közül van, ami spekuláció:
a. A Szovjetunióval való, módosított tartalmú és formájú szövetség. Kifejezetten elméleti lehetőségként volt terítéken, egyrészt, mert a rendszerváltoztatás egyik legfőbb követelménye a szovjet érdekszférából való kiszakadás volt, másrészt darabjaira esett a Szovjetunió, s mint kiderült az utódállamok érdekei sem egyeztehetők össze a moszkvai törekvésekkel. Ugyanakkor felvetődött egy új kelet-európai szövetség gondolata, amelyben a tagállamok teljes önállóságot élveznek, míg a külpolitikai törekvéseket összehangolják.
b. Az önállóság és a teljes önerőre való támaszkodás az ország méreteire, geopolitikai- és védelmi adottságaira való tekintettel csak elméleti lehetőség maradt, a szovjet csapatkivonást követően pedig végleg elvetették, majd az elv működésének életképességét a nemzetközi események bizonyították. Kuvait iraki megszállása bebizonyította, hogy egy kisebb állam csak saját katonai erejére támaszkodva tehetetlen egy nagyobb katonai potenciállal rendelkező országgal szemben, az ENSZ reflektálása pedig nem eredményezi a gyors, érdembeli reagálást.
c. A Visegrádi Hármak (majd négyek) összefogása, egy közép-európai védelmi és biztonsági struktúra kiépítése hosszútávú alternatívaként vetődött fel, napjainkra pedig újra hallani lehet az elmélet támogatóinak hangját. A visegrádi együttműködés 1991-ben intézményesedett, amit az 1989-es Quadragonálé, az 1990-es Pentagonálé, az 1992-es Hexagonálé és Közép-európai Kezdeményezés, majd az 1999-es Délkelet-európai Kezdeményezés megerősített. A történelmi múlt és tapasztalatok következtében nem teljesen elvetendő lehetőség, azonban inkább kiegészítője az európai integrációs alternatívának, sem mint helyettesítője.
d. A semlegesség lehetősége nagy figyelmet kapott, viszont a bipolaritás megszűnése után nem volt mi között semlegesnek maradni, emellett nem mutatkoztak olyan nagyhatalmak, amelyek a semlegességi státuszt garantálták volna. A rendszerváltoztatás időszakában a parlament több vitát is folytatott ez ügyben, hiszen nem egy párt programjában szerepelt 1956 örökségére való hivatkozás. A semlegesség lehetősége 1997-ben újra napirendre került, de a NATO referendum eredménye (a szavazópolgárok 85 százaléka a csatlakozás mellett) elcsendesítette a támogatóit. Ukrajna jó példa lehetett volna a semlegesség lehetőségének vizsgálatakor, hiszen létezését és semlegességét nagyhatalmak garantálták, ráadásul egy nagyobb biztonságpolitikai potenciállal és katonai erővel rendelkező államról van szó. Mégis, a Szovjetunió szétesése és a hidegháború után huszonöt évvel kiderült, hogy ezeket a garanciákat felül lehet írni a nemzetközi diplomácia sakkjátszmájában.
e. Egy kollektív, összeurópai biztonsági rendszer megalkotásának lehetőségét a rendszerváltoztatás eufórikus hangulata és a bipoláris világrend felbomlása erősítette. 1990 novemberében Párizsban ünnepélyesen deklarálták Európa megosztottságának végét az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet konferenciáján. Az EBEÉ tekintette magát a megosztottság egyik felszámolójának, a párizsi találkozó előtt pedig sikerült áttörést elérni a hagyományos fegyverekről szóló tárgyalásokon: a CFE szerződésben előirányzott haderőcsökkentéssel jelentősen mérséklődött Európa fegyverraktár jellege. Úgy tűnt, a Helsinki értekezlet válik Európa átfogó biztonsági- politikai intézményévé, amely kellő együttműködési teret és biztonsági keretet tud nyújtani az új demokráciák számára. Az EBEÉ azonban megbukott a jugoszláv válság kezelhetetlenségének következtében és később is csak preventív diplomácia terén tudott bármilyen eredményt felmutatni (lásd: Hegyi-Karabah vagy a 2008-as orosz–grúz háború). A kollektív európai biztonsági rendszert és közös biztonság- és védelempolitikát támadók hangja a negatív tapasztalatok következtében felerősödött a regionális összefogást sürgetőkkel együtt.
f. Magyarország számára a rendszerváltoztatás egyik legfőbb célja volt a fejlett országokhoz való felzárkózás gazdasági- társadalmi- és politikai téren, a lehetőségek közül a legfontosabbnak az euroatlanti integráció bizonyult, vagyis minél gyorsabb ütemű közeledés, később pedig teljes jogú tagság az Európai Unióban és a NATO-ban.
Végül az újra független magyar kül- és biztonságpolitikának stratégiailag három fő iránya bontakozott ki a rendszerváltoztatást követő években: csatlakozás az euroatlanti intézményekhez, illetve mielőbbi integrálódás e szervezetekbe, a jószomszédi és szoros regionális kapcsolatok kialakítása és folyamatos ápolása, továbbá a határokon túli magyar kisebbség támogatása.
Farkas Sebestyén Lőrinc