Május elseje kiemelt jelentőségű napnak számított a diktatúra évtizedei alatt. Különösen megnőtt az ünnepnap szerepe a Kádár-korszakban, hiszen a majális forgataga, az ingyen sör és a virsli, egyben a gulyáskommunizmus jelképes főünnepévé avatta a tavaszi hónap első napját. Ráadásul a kádári diktatúra első jelentős fontosságú önlegitimáló tömegrendezvénye is erre a napra esett 1957-ben.
Néhány hónappal az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően 1957 tavaszán az újonnan kiépülő kommunista diktatúra első nyilvános tömegrendezvényére készült. Nem volt egyszerű a feladat, alig fél évvel a szabadságharc vérbe fojtása után. A kommunista vezetés nagyszabású ünnepséget tervezett, amelynek helyszíneként a budapesti Hősök terét szemelték ki. A nem sokkal messzebb lévő Felvonulási teret ekkor még nem merték használni a pártvezetők, hiszen az októberben a téren ledöntött Sztálin-szobor miatt a helyszín kellemetlen emlékekkel terhelte volna a rendezvény résztvevőit. Teljesen egyértelmű volt, hogy a budapesti majálison elhangzó beszédek középpontjában a levert szabadságharc értékelése áll majd. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy a pártvezetés tömegek előtt ismertethette nyilvánosan az „októberi eseményekkel” kapcsolatosan elfogadott kommunista narratívát. Az 1956 decemberében elfogadott párthatározat értelmében 1956 antikommunista ellenforradalom volt, ezt a vonalat kellett megismertetni a majális közönségével.
Az előkészítést az időközben Népszabadsággá átkeresztelt pártlap már aznap reggeli számában megkezdte: „Az idei május elsejét, ezt a hagyományos munkásünnepet, a munkáshatalom elleni támadás meghiúsítása után tartjuk. Emlékezzünk jól vissza ezen a napon, hogy 1956 októberében, s az azt megelőző és követő hónapokban – minden »munkás«-jelszó és szólam ellenére – a munkásosztály hatalma, vezető szerepe ellen irányult az ellenforradalmi erők támadása.” – olvashatjuk a pártlap ünnepi számában. Természetesen a szerkesztőség nem hagyta félelemben a lap olvasóit, akiket biztosítottak arról, hogy „Ma a nagy májusi seregszemlén, erőnk tudatában, elszántan tömörítjük sorainkat. A százezrek menetében ott vannak hős munkásosztályunk fiai, megmozdul az egész ország, ott menetelnek a KISZ edzett és most edződő seregei. Az egész világ haladó emberiségének rokonszenve kísér minket. Szálljon az ünneplőkhöz pártunknak, a Magyar Szocialista Munkáspártnak harcos, forró üdvözlete!”
A Hősök terén megtartott nagygyűlésen valóban – szervezett – tömegek vettek részt, a rendezvény azonban nem emiatt vált igazán jelentőssé a rendszer életében. Május elseje – Kalmár Melinda történész megállapítása szerint – tudta a leginkább kifejezni a kádárizmus, a rendszer lényegét. Az ünnep a gulyáskommunizmus szimbolikus eseményévé vált. A felvonulást követő karneváli hangulat, a virslivel és a sörrel a rendszer fő legitimációs tényezőjének minősülő relatív jólét állapotát volt hivatott érzékeltetni.
A következő évtizedek május elsejei ünnepnapjai hasonló koreográfiát követtek szerte az országban. Mindenki a kötelező felvonulási ceremónia végét, s az azt követő szórakozást várta. A pártvezetés időről-időre igyekezett valamilyen tematikát adni az ünnepnek, lévén május elseje a nemzetközi munkásmozgalom legfontosabb ünnepe volt. Így az 1960-as években a „vietnami munkásosztállyal” való szolidaritásra hívták fel a közönséget, de rendre megjelent a dekorációs elemekben és a felszólalásokban az imperialisták és a kapitalisták elleni küzdelem toposza is. Ízelítő Gáspár Sándor a Szakszervezetek Országos Tanácsa elnökének 1967. május 1-én elmondott beszédéből: „Köszöntjük és szolidaritásunkról biztosítjuk a tőkésországokban a jobb életért, a demokratikus szabadságjogokért és a békéért küzdő osztálytestvéreinket. Együttérzésünkről és szolidaritásunkról biztosítjuk a gyarmati iga alól felszabadult országok dolgozóit, a szabadságukért és nemzeti függetlenségükért harcoló népeket. Május 1., a proletár nemzetköziség harci napja. Ma ez az ünnep világszerte hatalmas tiltakozás is az amerikai imperialisták szennyes vietnami háborúja ellen. A világ népei tudják, hogy nem lehet felhőtlen, nyugodt májusa egyetlen népnek sem addig, amíg Vietnam egét amerikai repülőgépek sötétítik el, amíg a békés lakosság, asszonyok, gyermekek ezreit pusztítják barbár kegyetlenséggel.”
A központi ünnepséget 1957-et követően évről-évre a Felvonulási téren rendezték meg. A Sztálin-szobor talapzatát tribünné alakították át, a pártvezetők valamennyi kommunista ünnepen innen köszöntötték a felvonulókat. Itt zajlott le az utolsó állampárti május elsejei felvonulás is 1989-ben, de már teljesen más külsőségekkel mint a korábbi években. A felvonulók által vitt transzparenseken, nem a nemzetközi munkásmozgalmat éltető jelszavak voltak olvashatók, ehelyett a sajtószabadságot, tisztességes megélhetést követelő tartalmak tűntek fel a tömegben. Fontos változás volt az is, hogy a pártvezetés nem a tribünről köszöntötte a felvonulókat, hanem az előtte felállított kisebb emelvényen foglaltak helyet. S ugyan a gyülekező alatt még el-elhangzottak munkásmozgalmi dalok, de a hangszórókból egyre többször csendültek fel a korszak rock és beat-együtteseinek slágerei is. A legszembetűnőbb változás azonban kétségkívül az volt, hogy hiányzott a május elsejei felvonulások állandó résztvevője: Kádár János.
Balogh Gábor
Borítókép: Fortepan / szitakri