A forradalmat követő rövid nemzetiségi összeborulás legszebb pillanatait talán a Bikini együttes február 24. és 25.-i temesvári koncertjein élhette át az erdélyi közönség. A csapat mindkét nap teltház előtt léphetett fel a helyi sportcsarnok színpadára. Ebből az alkalomból született meg az együttes Temesvári vasárnap című gitárjátéka, amelyet Kányádi Sándor: Isten háta mögött című verse ihletett. A dalt a közönség könnyekkel a szemében hallgatta végig, de egyáltalán, mindkét koncertet a felszabadultság régóta várt érzése jellemezte. Visszaemlékezések szerint akkor sokan azt gondolták, hogy valóban egy más, egy jobb világ köszönt be Erdélyben, már ami a nemzetiségi együttműködést jelenti.

Nem így történt, egy hónap sem telt el, és 1990 márciusában Marosvásárhelyen magyarellenes pogromra került sor. Végrehajtását a környékbeli, jórészt leitatott román parasztokra bízták az éppen átszervezés/átmentés alatt álló belügyi szervek. A szervezetten a városba szállított parasztokat a szokásos magyarellenes recept szerint készítették fel a feladatukra: „a magyarok Erdélyt akarják”. A magyar kisebbség erdélyi vezetői: Király Károly, Kincses Előd, Jakabffy Attila és Tőkés András mindent elkövettek, hogy a mesterségesen szított magyarellenes hangulatot leszereljék, de a Securitate és a szélsőséges Vatra Romaneasca által uszított román csőcselék, nem volt hajlandó meghallgatni az igazsággal fellépő magyar vezetőket.

Az erdélyi magyarság a decemberi fordulatot követően azt gondolta, hogy most lehetőség kínálkozik a Románia által is elismert kisebbségi jogok érvényesítésére, úgy, mint a magyar nyelvű helység- és utcanévtáblák kihelyezése, vagy éppen a magyar nyelvű oktatás biztosítása minden szinten. Az események elfajulásáért felelősek pontosan ezt használták ki, bizonyítván a magyarok irredenta és revizionista szándékait. A helyzet március közepére tarthatatlanná vált, de a bukaresti vezetés nem mutatott hajlandóságot a megoldására. Nem véletlenül, hiszen érdekében állt a konfliktus kiélezése, mert ezáltal jogalapot teremthetett az egykori Securitate átmentésére, hivatkozván az „országot fenyegető, magyarok által gerjesztett veszélyre”. Erre a több évtizedes hazugságra való hivatkozás volt ezúttal is a módszer, az adott cél elérése érdekében.

Március 19-én a hangulat pattanásig feszült. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetői a szervezet helyi székházába szorultak, az épület előtt a felheccelt, leitatott parasztok követelték a vezetőség lemondását és távozását. Jellemző, hogy a tömegben szép számmal voltak egyenruhát viselő román rendőrök és katonák, akik még a látszatra sem adtak, így vettek részt az akcióban. A magyar vezetőség közben elbarikádozta magát az épületben. A borzalmas nap eseményeire így emlékezett vissza Sütő András író, a szervezet megyei elnöke, hetekkel később betegágyán, a budapesti Honvéd Kórházban: „A padlásra menekültünk, ott elbarikádoztuk magunkat, hátha megmenekülünk. Két magas rangú tiszt, Judea ezredes és Scrieciu tábornok, határozott fölszólítására ráálltunk arra, hogy katonai teherautóval biztonságban elszállítsanak. Amennyiben ezt nem tennénk meg, mondották, ők nem felelnek azért, hogy talán perceken belül a tömeg ránk gyújtja a padlásfeljárót. Tehettünk egyebet? Szót fogadtunk. Viszont, ahogy mi kiléptünk, a tisztek eltűntek a szemünk elől. Azt viszont láttam, hogy a védelmünkre kiszemelt katonák még csak meg sem kísérelték akadályozni a tömeget, mely emberi mivoltából kivetkőzve, őrjöngve, késekkel és botokkal fölszerelten ránk vetette magát a teherautón. Az ott elkezdett tettlegességről már nincsenek egész pontos emlékeim, mert az első hatalmas ütés után, amely a szememet érte, már szinte érzéketlenné vált a testem a rúgások, egyéb ütések alatt.” Sütő hónapokkal később megtudta, hogy az eset után egy ismeretlen személy odament Judea ezredeshez és jelentette, hogy végeztek. Sütőt agyonverték. Az ezredes a kezével tapasztotta be a jelentéstevő száját, figyelmeztetve, hogy hallgasson. Szerencsére az ismeretlennek nem lett igaza, Sütő András életben maradt, de bal szeme világát elvesztette. Az írót még aznap az egyik bukaresti kórházba szállították, ahol meglátogatta Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentési Front elnöke, aki megígérte Sütőnek, hogy az őt bántalmazókat bíróság elé fogják állítani. Ez azóta sem történt meg.

Másnap, március 20-án Marosvásárhely magyar polgárai a város főterén gyülekeztek. A román parasztok ismét támadásba lendültek. Azonban a város magyar polgárai a helyi cigánysággal kiegészülve megindultak a románok ellen, megkezdődött a környékbeli román parasztok kiverése a városból. „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” – hangzott el Marosvásárhely főterén március 20-án. Ilyen fejleményre a román hatóságok sem számítottak. Ami az ő valódi feladatuk lett volna, a rend helyreállítása, azt végül a helyi magyarok és cigányok végezték el. „Jutalmuk” nem maradt el. Rendőrségi kihallgatások, verések, börtönbüntetés, súlyos pénzbüntetések. A román parasztok közül senkit sem vontak felelősségre. A marosvásárhelyi fekete március következményeként a Securitate sikeresen igazolta a Román Hírszerző Szolgálat felállítását, amely lényegében a Securitate utószervezete volt. A fekete március során három magyar és két román ember vesztette életét, több mint 300-an pedig megsebesültek.

Később az „új” román vezetés a fővárosban is alkalmazta ezt a módszert. Ott ugyan nem a parasztság, hanem a főváros környéki bányászok voltak kéznél de a feladatot, rendben ellátták, igaz ezúttal nem a magyarság, hanem a fővárosi egyetemisták és az ellenzéki pártok szimpatizánsai képezték az erőszak célját. Az esetet Lucian Boia román történész jó adag iróniával „újabb román premiernek” nevezte. Alábbi megállapítása ráillik a marosvásárhelyi eseményekre is, ha a bányászok kifejezést a parasztokkal cseréljük fel: „Egy totalitárius rezsim az állambiztonsági csapatokat vagy a hadsereget mozgósította volna; az eredeti demokrácia nem kevésbé eredeti megoldáshoz folyamodott: husánggal felszerelkezett bányászokkal védette meg a jogállamot”.

Balogh Gábor

A szerző a téma kapcsán ajánlja: Bernáth Gábor – Schmidt Mária: Egymásnak ítélve. Fekete március Marosvásárhelyen. XX. Század Intézet, Budapest, 2011. c. könyvét.