1917-ben, Finnország és a Baltikum népei a cári Oroszország felbomlása utáni zűrzavart sikeresen kihasználták és saját függetlenségük kivívására fordították. Ezzel együtt a Szovjetunió frissen létrejött Vörös Hadseregét is fel tudták tartóztatni, aminek hosszú távú eredményeképpen szuverén államok születtek: Észtország, Lettország és Litvánia. A térség nemzeteinek az 1920-as és 1930-as évtizedben az újjászülető lengyel expanzionizmussal, a náci Németországgal és a kommunista Szovjetunióval is szembe kellett nézniük.

Az első világháború után függetlenséget nyert balti államok vezetői országaikat nemzetállamoknak tekintették, habár eleve multietnikus térségről beszélhetünk. Nemzetiségi értelemben a „leghomogénebb” Észtország volt: 1,1 millió lakosból 87,7 százalék észt, 8,2 százalék orosz, 1,7 százalék német volt. Lettországban közel 2 millió lakos mellett annak háromnegyede (75,4 százalék) volt lett nemzetiségű, míg az oroszok aránya 10,6 százalék, a zsidóké 4,8 százalék, a lengyeleké 3,2, a németeké 3, a fehéroroszoké 1,4 százalékra tehető ebben az időszakban. Litvánia 2 millió lakosának 83,79 százaléka tartozott a többségi litván nemzethez, a legnagyobb kisebbségnek a zsidók számítottak (7,6 százalék), utánuk a lengyelek (3,2 százalék), az oroszok (2,5 százalék) és a németek következtek (1,4 százalék). A második világháború előestéjén, 1939. augusztus 23-án a náci Németország Ribbentrop külügyminiszter és a kommunista Szovjetunió Molotov külügyi népbiztos vezetésével aláírta a Molotov–Ribbentrop (Sztálin–Hitler paktum) paktumot, amely a két totalitárius birodalom a közép- és kelet-európai térség felosztását célzó szövetsége volt. A megkötött paktum értelmében Hitler és Sztálin a régiót érdekszférákra darabolta, amely szerint Finnország, Észtország és Lettország szovjet befolyási övezetbe került (amihez egy későbbi módosítással Litvánia is hozzácsatolták), míg Lengyelországot közösen felosztották.

A Szovjetunió 1939 szeptemberének végén élt azokkal a „jogokkal”, amelyeket náci Németország a Baltikumban neki ígért. Észtországot, Lettországot és Litvániát olyan „egyezmény” aláírására kényszerítette, amely a három állam területén engedélyezte a szovjet csapatok hadrendbe állítását. Bár a szovjet követelések támogatását a balti nemzetek visszautasították, politikusaik a „békés megoldás” mellett döntöttek. A Vörös Hadsereg a Baltikum térségébe így akadálytalanul vonulhatott be. 1940 júniusában a balti államoknak a Szovjetunió egy másik ultimátumot küldött. Követelte, hogy területeiken engedjék a kiegészítő katonai egységek hadrendbe állítását. Sztálin ezzel a lépésével a Baltikumot teljes egészében bekebelezte. A legálisan megválasztott kormányokat szovjet irányítású „népi kormányzatokra” cserélték, amelyeket szovjet követek manipuláltak és szovjet tankok védtek. Ezek a „népi kormányzatok” a szovjet modellnek megfelelő, új „választásokat” tartottak. E szerint egy posztra csak egy jelöltet lehetett állítani, és garantáltan minden parlamenti helyet a szovjetek által jelölt képviselők nyertek meg. A balti országokat ezután olyan szovjet államoknak kiáltották ki, amelyek maguk kérték befogadásukat a „szovjet nemzetek baráti családjába.”

A balti nemzetek népei azonban sosem nyugodtak bele országaik függetlenségének elvesztésébe. A rövid ideig fennálló német megszállás után megpróbáltak felállítani független és saját irányítású kormányokat. A balti szabadságharcosok a német megszállókkal is megküzdöttek, majd azok kivonulása után fővárosaikra kitűzték a nemzeti lobogót. Ezek a kormányok azonban csak „tiszavirág életűek” voltak, hiszen a teheráni és jaltai rendszer jegyében a Vörös Hadsereg nemsokára újra megérkezett, és elhozta az újabb szovjet fennhatóság korát: a sztálini Szovjetunió ismét bekebelezte Észtországot, Lettországot és Litvániát.

Sztálin a balti államok integrálása érdekében kemény terrort vezetett be: folyamatosak voltak a kitelepítések, az elhurcolások, a letartóztatások és a kivégzések. Az 1,1 milliós Észtországban a kommunista hatóságok csak 1940 és 1941 között 50 ezer embert gyilkoltak meg, vagy deportáltak Szibériába, a szovjet megszállás elől közel 60 ezer ember menekült külföldre. 1940 és 1955 között Észtország lakosságának 25 százalékát vesztette el, amelyet a Szovjetunió orosz ajkú lakossággal „pótolt”, így az észt lakosság aránya 72 százalékra csökkent. A kommunista Szovjetunió Litvániában és Lettországban is hasonló politikát folytatott. Litvániában 1944 és 1945 között 12 ezer embert öltek meg és 36 ezret tartóztattak le. 1945 és 1952 között Litvániából 130 ezer embert deportáltak Szibériába. Csak 1949. március 26-i éjszakán – összehangolt akció keretében – a három balti ország területéről a kommunista erőszakszervezetek közel 100 ezer embert hurcoltak el és telepítettek ki a Szovjetunió keleti területeire.

Az 1945 után kezdődő „második szovjet korszak” idején a brutális megszállás és szovjetizálásba a baltiak sosem nyugodtak bele és a megszállók valamint a szabadságharcosok még hosszú évtizedekig harcoltak egymással. A különböző gerillamozgalmak a korábbi balti államok területein folyamatosan jelen voltak, amelyek már az első szovjet megszállás idején kialakultak és tevékenységüket főként a hatalmas erdőségekben folytatták. Az „erdei testvérek” néven elhíresült mozgalom később olyan tagokkal is kiegészült, akik a szovjet katonai szolgálat, vagy a vörös terror elől menekültek. A Baltikum szabadságharcosainak gerillatevékenysége igen nagyszabású volt. A becslések szerint 1946 és 1955 között az 5 milliós térségben 150 ezer „erdei testvér” tevékenykedett. A kommunista rezsimmel szemben Észtországban 30, Lettországban 40, Litvániában pedig 80 ezer szabadságharcos harcolt. Két balti, emigráns történész, Misiunas és Taagepera szerint a második világháború utáni balti államokban zajló partizántevékenység arányaiban tekintve ugyanakkora volt, mint a dél-vietnámi vietkong mozgalom. Az „erdei testvérek” gerillamozgalma hosszú ideig kitartott és a lakosság széles köre támogatta. Az utolsó erdei testvér – egy észt szabadságharcos – 1978-ban halt hősi halált.

Az 1970-es évtizedtől a fegyveres ellenállást felváltotta a polgári elégedetlenség, ami a közép-európai nemzetekhez hasonlóan tömegtüntetésekben nyilvánult meg, ahol a tüntetők nemegyszer csaptak össze a karhatalmi erőkkel. Ennek egyik első aktusa 1972. május 14-én volt, amikor egy 19 éves diák, Romas Kalanta gyújtotta fel magát Kaunasban. A fiú temetése napján tüntetés alakult ki, melyben több ezer fiatal vett részt. A fiatalok az utcákat járták a „Szabadság Litvániának” felkiáltással, és harcba keveredtek a kivonuló rendőri egységekkel, akiket ejtőernyősökkel és a KGB-vel is meg kellett erősíteni. Az 1970-es évtizedtől a közép-európaiakhoz hasonlóan a baltiak tiltakozásai is egyre szervezettebbé váltak. Litvániában az ellenzék számára a katolikus egyház nyújtott erős hátteret. A litván katolikus egyház krónikája – amely először 1972-ben jelent meg és a Szovjetunió leghosszabb ideig kitartó földalatti szamizdat folyóirata volt – számos petíciót jutatott a nyugati hatalmakhoz.

A fokozódó polgári elégedetlenség hatására a Brezsnyev-rezsim természetesen a Baltikum szovjetizálását erőltette. A szovjet Minisztertanácsa 1978. október 13-án elfogadott dekrétumában a térségben újabb oroszosító politikába kezdett. Az elnyomás új hulláma természetesen a várt eredményt nem hozta meg. Éppen ellenkezőleg, csak fokozta az ellenállást. 1978-tól új földalatti szamizdatokat és röplapokat nyomtattak és a lengyel Szolidaritás példájára az első sztrájkkísérletek is megtörténtek. 1979-ben a balti másként gondolkodók aláírták a „balti kiáltványt”, amelyben követelték a Molotov–Ribbentrop paktum következményeinek felszámolását.

1980-ban az észt fővárosban, Tallinnban, a szovjet karhatalom kénytelen volt bevetni a rohamrendőrséget a spontán zajló ifjúsági tüntetés feloszlatására. Az erőszakos beavatkozásra válaszul negyven híres észt értelmiségi nyilvános tiltakozó levelet fogalmazott meg, és az észt kultúra szovjet elnyomása ellen emelt hangot. A Brezsnyev-rezsim természetesen újabb megszorító intézkedésekkel és a híres másképp gondolkodók bebörtönzésével válaszolt. Ellenállásukat ők azonban a börtönben sem adták fel, és folytatták a szovjet hatalom elleni tiltakozásukat. Jüri Kukk észt egyetemi professzor éhségsztrájkba kezdett és ennek következtében halt meg, amivel a másképp gondolkodók mártírjává vált. Bár a balti nemzetek ellenállási mozgalmait, félve a megtorlástól, viszonylag kevesen merték nyíltan támogatni, de a baltiak a kommunista rezsim támogatását elvetették. A balti emberek nagy része a passzív ellenállást tanúsított: nem vállaltak hivatali munkát és szovjet rendszeren kívüli közéleti tevékenységben vettek részt, mint egyházi kóruséneklés vagy könyvklubok, kulturális körök és hitélet.

A Baltikum rövid szovjet megszállását egy hosszú követte, amely úgy tűnt, akár örökké tarthat. Az észt, lett és litván emberek ebbe azonban sosem nyugodtak bele. A Molotov–Ribbentrop paktum értelmében Európa észak-keleti nemzeteit a Szovjetunió bekebelezhette, de azokat a teljes terror, deportálások, lakosságcsere és a Vörös Hadsereg tankjai által nyújtott „védőpajzs” sem tudta megtörni. A baltiak először hosszú gerilla- és partizántevékenységen alapuló szabadságharcba kezdtek, majd az 1970-es évtizedtől ezt passzív ellenállásra és polgári elégedetlenségre cserélték. A Brezsnyev-rezsim újabb nyomásgyakorlásának sem engedtek és az 1980-as évtizedre ellenzékbe szerveződtek, amivel a közép-európai nemzetekhez hasonlóan szabadságuk kivívását alapozták meg.

Nagy Gergely

Folytatása következik!

A szerző az érdeklődő olvasóknak ajánlja: Mart LAAR: Vissza a jövőbe. Húsz év szabadság c. könyvét. (XX. Század Intézet, Bp. 2010.)