1941-től Magyarország Németország oldalán részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. A háború végén az ország szovjet megszállás alá került és az alatt is maradt több mint negyvenöt éven keresztül. Ez alatt az idő alatt a második világháborúban való magyar részvételt a hivatalos politikai kurzus és a történetírás elítélte, míg a benne résztvevőket fasisztának bélyegezte, akik rátámadtak a Szovjetunióra. Ennek eredményeképpen a második világháborúban hősi halált halt magyaroknak az országban sehol sem lehetett emlékművet állítani. A trauma hosszú időre kibeszéletlen maradt, ahogy a háborúba való belépés valós okait és körülményeit sem lehetett taglalni.

Még véget sem ért az első világháború, amikor 1917-ben IV. Károly király rendelkezett a hősi halottak emlékének megőrzéséről. A két világháború közötti időszakban szinte nem is volt olyan magyar település, ahol legalább egy a helyi templom falán elhelyezett emléktábla, vagy éppen köztéri szobor, obeliszk ne hirdette volna a hősök emlékét. A gyászolók itt megemlékezhettek elhunyt hozzátartozójukról, s a nevek márványba vésésével a hősi halottak előtt a teljes helyi közösség leróhatta/leróhatja kegyeletét. 1945-öt követően erre nem volt lehetőség. Nem épülhettek emlékművek, nem készültek emléktáblák, szó sem lehetett a hősi halottak neveinek megörökítéséről, hiszen a hivatalos irányvonal szerint ők egy „fasiszta rablóháború” résztvevői voltak. Sok kistelepülésen titokban, az első világháborús hősi emlékművekre vésték fel a második világháború hősi halottainak a névsorát.

Az 1970-es években egyre többen szorgalmazták a hősi halottak emlékének a megőrzését. 1975-ben a Hazafias Népfront kezdeményezésére a kérdés eljutott a megvitatásig, de konkrét eredmény nem született. A pártvezetés csak úgy egyezett bele az emlékműállítási-programba, ha azon kötelező feliratként „A fasizmus áldozatainak emlékére” szerepelne. Így a kérdés ekkor lekerült a napirendről. Tíz évvel később már legalább a holtponton túljutott az emlékműállítás ügye. Ekkor, szintén a Hazafias Népfront kezdeményezésére elkészült egy irányelv, ami hozzájárult ahhoz, hogy a települések temetőiben emlékoszlopot emelhessenek a háború áldozatainak emlékére, de nevek feltüntetése nélkül. Áttörést a kérdésben érthető módon ez a rendelkezés sem hozott.

Az 1970-es években megjelent Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című úttörő munkája, amely behozta a közbeszédbe a második világháborús magyar részvétel és a harcok során életüket vesztett magyarok történetét. Részben ennek a munkának is köszönhető, hogy már az 1970-es években felmerült az emlékműállítások kérdése, ahogy azt fentebb már láthattuk. A valódi áttörés azonban 1989-ben következett be. A rendszerváltoztatás legfontosabb évében, alulról jövő kezdeményezésként, országszerte mozgalmak alakultak, amelyek célul tűzték ki a hősi halottak emlékének méltó megőrzését. Egyre több településen, faluban emeltek emlékművet, helyeztek el emléktáblát a templom falán a hősök emlékének a tiszteletére. A kezdeményezés szinte kizárólag falusi, községi szinten volt jelen. A helybeli kisközösségek ugyanis a tiltások ellenére őrizték hőseik emlékét. A Néphadsereg című újság 1989. július 14-i számában írja: „Úgy tűnik, a faluban örök seb marad, hogy hiányzik a családból a férj, a testvér, a rokon vagy a jó barát. S ez idáig például sok helyütt a halottak napján nem volt hová letenni egy szál virágot, egy szál gyertyát az elhunytak emlékének. A halottakkal szembeni természetes emberi megbecsülés és tisztelet kifejezésének lehetőségét is megadhatják majd ezek az emlékművek”. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus 1989-ben pályázatot hirdetett művészek számára világháborús emlékmű-típustervek elkészítésére. Az elkészült makettek közül végül tizennégyet díjaztak, ugyanakkor húszat megvalósításra érdemesnek ajánlottak. A pályázat célja az volt, hogy ne igénytelen alkotások lepjék el az országot, hanem művészileg igényesen megtervezett mintákból választhassanak a települések. A pályázati kiírás rendkívül eredményes volt, hiszen százan vettek részt rajta. 1945 óta soha ennyi művész nem vett részt hasonló tematikájú emlékműtervezési pályázaton. Azzal Jeney Lajos építész is egyetértett, hogy a kezdeményezés alulról érkezett: „Egy ideje óriási társadalmi nyomás indult el alulról. Valódi igény tört felszínre; városok, falvak lakói méltó emléket kívántak állítani az áldozatoknak” – olvashatjuk az Ország-Világ július 19-i lapszámában. 1989-től egyre több településen, idővel a nagyobb városokban is állítottak emlékműveket a második világháború hősi halottai emlékére. Az azóta eltelt harminc évben szinte valamennyi településen állítottak emlékművet, amely immár nem csak az első- de a második világháború hősi halottait is megnevezi.

Balogh Gábor

Borítókép: A földesi II. világháborús emlékmű (Wikimedia Commons)