A csehszlovák fél az egyezmény aláírását követően szinte azonnal megkezdte a beruházás tervezését és az előkészítő munkálatokat. Magyarországon az érdemi munka csak 1981-ben kezdődött el, az is csak ímmel-ámmal. Azonban az 1980-as évtizedben előre haladva azt láthatjuk, hogy minél inkább a csőd felé menetelt a magyar gazdaság, a pártvezetés annál jobban erőltette az erőmű teljes megépítését, holott az nagyon súlyos adóssággal terhelte az eleve adósságspirálban lévő magyar gazdaságot. Helyesen és lényegre törően állapította meg a Duna Kör az ország eladósodottságának valódi okát: „Azért vagyunk ilyen szegények, mert semmi nem szabott gátat az állami gazdálkodás mértéktelen pazarlásának. Azért adósodtunk el, mert nemzeti vagyonunk tetemes része veszteséges, célszerűtlen, születésük pillanatában már elavult létesítményekben fekszik.” – olvashatjuk, a szervezet Válaszol a Kék Lista és a Duna Kör című kiadványában. Valamennyi kommunista gigaberuházás és gazdasági program kapcsán bebizonyosodott, hogy azok nem képesek az eléjük állított célokat megvalósítani. Mindezt alátámasztotta Eocén- és az Olefin-program, a vas- és acélkohók sora, a Tisza-menti erőművek által okozott ökológiai problémák és a sort még hosszan lehetne folytatni. Valamennyi kommunista beruházás egyetlen célja – leszámítva a vas- és acélgyártást – energia előállítása volt. Ez a cél vezérelte az 1977-es szerződés aláírása idején a magyar pártvezetést is. Elektromos energiára volt szükség, amelyet a vízlépcső felépítésével próbáltak előállítani. Azonban az 1980-as évtized első felében átadták a paksi atomerőmű két blokkját is – további kettő átadására az évtized második felében került sor – ami jelentősen átalakította az ország energiaszükségletét. Innentől kezdve teljesen egyértelművé vált, hogy a dunai erőműberuházás nem több mint a pártvezetés önlegitimációs kísérlete, amellyel a párt és a gazdaság működőképességét próbálták bizonyítani az emberek felé.

A korszerűtlen magyar gazdasági szerkezet valóban borzasztó mennyiségű energiát használt fel, s mivel annak ésszerűsítésére gondolni sem lehetett újabb és újabb energiaforrások feltárását határozták el a párt gazdasági vezetői. A Dunán épülő vízlépcsővel kapcsolatban fontossági sorrendben hivatalosan három elvárást fogalmaztak meg: elektromos energia előállítását, a hajózhatóság javítását és az árvízvédelem színvonalának javítását. Látható, hogy a legfontosabb kiemelt célja a beruházásnak a magyar gazdaság energiaínségének további csökkentése volt. Holott arra már korábban is figyelmeztettek a szakemberek, hogy a dunai beruházás esetén valójában a hármas célt fordítva van csak értelme érvényesíteni. Így az elsődleges célként az árvízvédelem szintjének emelését kellett volna elérni. A hajózhatóság javítása valóban indokolt volt a sekély vízállás miatt, itt a problémát az jelentette, hogy Magyarország nem tudott volna hasznot húzni a Duna felső szakaszának hajózhatóbbá tételéből, mivel nem volt modern áru- és személyszállító flottája, aminek a felállítása irgalmatlan költségbe került volna. Maradt tehát az elektromos energia előállítása, amely azonban a paksi beruházás okán jórészt okafogyottá vált. Nem azért, mintha az országnak nem lett volna szüksége még több energiára, hanem annak okán, mivel a dunai beruházás a hazai energiaszükséglet alig néhány százalékát tudta volna csak előállítani, s azt is csak akkor lehetett volna biztosítani, ha a beruházás során elvégeznek olyan környezetvédelmi mellékberuházásokat, amelyek garantálták volna, hogy az erőmű csúcsrajáratás esetén sem okoz ökológiai katasztrófát. Márpedig ezeket a beruházásokat a tervek szerint csak az erőmű felépítése és üzembehelyezése után, az 1990-es évek közepén építették volna meg.

Természetesen minderről nem tájékoztatták sem a térségben élőket, sem az ország lakosságát. A beruházás iránt érdeklődők, csak a párt által kiadott közleményekből és tudósításokból „tájékozódhattak” az erőmű építéséről. Így a közvélemény arról sem tudott, hogy a magyar államnak valójában egyetlen fillérje sincs a beruházás megvalósításához. Sőt, az 1980-as évtized elejére az ország adósságát már dollármilliárdokban tartották számon. „Nekünk ’82-re a napi túlélés is nagy erőfeszítéseket jelentett.” – jelentette ki Benke Valéria az MSZMP KB tagja. A vízlépcső megépítését azonban presztízsberuházásnak tartotta a pártvezetés, így arról döntöttek, hogy az erőműrendszert mindenképpen megépítik. S mivel más forrás nem állt rendelkezésre maradt a hitelfelvétel. Miközben az ország az 1980-as évek elején a csőd szélére került, a pártvezetés újabb hitelek felvételéről döntött, amelyekből többek között a vízlépcső-beruházás elindítását szerették volna finanszírozni. Ami igazán megdöbbentő, a hitelezésre még jelentkező is akadt. A kommunistáknak nyújtott segítség az 1980-as évtized közepén ezúttal Ausztriából érkezett.

Balogh Gábor

Folytatása következik!

Borítókép: Fortepan / Philipp Tibor