Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik a gimnazista-korú színészeket adta a Moszkva tér című filmhez – tehát egy évtizeddel vagyok fiatalabb, mint az alkotó és generációja. 1989-ben nekem más problémáim, élményeim voltak, mint nekik, de mégis minden ismerős volt, amit a képernyőn láttam: a zseniálisan összeválogatott díszletek, az autók, a kosztümök. Mikor először megnéztem a mozit, azonnal beszippantot – annak ellenére, hogy szinész-palánták játszottak benne, akik akkor még nem forrták ki magukat.

1989 rendkívüli év volt: Kis gyermekként is éreztem, hogy megbolydul körülöttünk a világ. De azt csak évtizedes távlatból visszatekintve érthettem meg, hogy a rákövetkező ’90-es és ’91-es esztendővel együtt világtörténelemi jelentőségű volt.

A családomban aktív politizálás zajlott a nyolcvanas években. A fontosabb mondatok olyakor csak németül hangzottak el, hiszen nicht vor dem Kinder. Sok mindent hallottam, de keveset értettem. Azt tudtam, hogy a szovjeteket gyűlölni kell, az amerikaiakat pedig szeretni. Azt hittem, Nyugaton jobb, Keleten élni pedig szégyen. A közélet átjárt mindent, betolakodott oda is, ahol semmi keresnivalója nem volt. Benyomásaim pont olyan zavarosak voltak, mint utólag a tények – melyeket értelmezni próbálunk.

A politikai viccekben Ronald Reagan helyét felváltja Bush, otthon állandó téma az erdélyi falurombolás. Október 23-án, óra közben egyszer csak minden előzmény nélkül bejelenti a tanárnő, hogy most meghallgatjuk a Magyar Köztársaság kikiáltását. Megszólal az iskolarádió, egy felnőtt beszél valamiről. A beszéd véget ér, a tanárnő kényszeredetten mosolyog, semmilyen kommentárt nem fűz az elhangzottakhoz, és az óra megy tovább. A következő órán az énektanár közli: a szovjet indulókat mostantól „lalázva”, szöveg nélkül énekeljük. Amikor ezt otthon elmesélem, Édesapám harsányan felnevet. Hamarosan közlik velünk, nem lesz több kisdobos- és úttörőavatás és mi leszünk az első osztály, amelyiknek már nem kell oroszul tanulnia. A boltokban, benzinkutakon a Bonanza Banzáj silány slágerei szólnak.

Odahaza mély sóhajtozások, mikor bemondják a rádióban, hogy meghalt egy Laurence Olivier nevű színész, egy Salvador Dali nevű festő. Általános szörnyülködés, mikor a TV híradóban közlik, hogy nincs többé Weöres Sándor, Vladimir Horowitz, illetve a családtagnak számító Herbert von Karajan.

A hétköznap esték hangulatát meghatározzák a piackutatás nélkül leforgatott, kínosan hosszú, agyatlan reklámok a TV-ben, melyek láttán ma is szekunder szégyenérzet fog el. Bizsergető érzés ellenben, mikor kezdődik a Delta, vagy a Panoráma.

Különös, de egyáltalán nem emlékszem arra, hogy szó esett volna Kádár János haláláról. Azt pedig csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy kimúlása ugyanabban az órában történt, mikor a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és társait.

Nagyon is emlékszem viszont Nagy Imre újratemetésére. 39 fokos lázam volt. Édesanyám, aki világ életében gondosan ügyelt az egészségünkre betegen elcipelt, és ott nyomorogtam a tömegben negyedmillió magammal. Olyan gyenge és fáradt voltam, hogy nem tudtam állni a lábamon, édesanyám félkezemnél fogva tartott. A láztól hallucináltam, nem értettem semmit. A tömeg körülöttem szorosan összezárt, büdös volt. Nem láttam semmit, csak nadrágokat, ingujjakat, és egy keveset az égből. Édesanyám hangjára azonban jól emlékszem, ahogy azt suttogja: „Ez történelem, kisfiam…!”

A Moszkva tér című film ugyanerről az évről szól egy 10 évvel idősebb srác szemszögéből: a Vasfüggönytől keletre a vérünkké vált a kisszerű stikli, a csencselés, az ügyeskedés. Emblematikus esemény az érettségi botrány és a nagyszabású vonatjegy-hamisítás.

A film ugyanakkor egyoldalú. Nyilván neveltetés és érzékenység függvénye, ki, hogyan élte meg ezt az időszakot, de a Vasfüggöny lebontásának évei ennél érzékelhetően többről szóltak Budán.

Az ellenzékiekben volt akkor valami naivság, romlatlanság. Hallatlan jelentőséget tulajdonítottunk apró gesztusoknak: a lezserség, amivel Bush ledobta a válláról az esőben a kabátját – maga volt a szabadság, a Rendszerváltás ígérete. A sátortábor a zugligeti templom kertjében maga volt a forradalom: az emberség és az együttérzés diadala a szocializmus felett.

De ha csak a kézzelfogható, materiális-természetű emlékeket idézzük fel, akkor is más volt  ’89-90, mint a puszta gagyizás és szélhámosság. A nyolcvanas években nem csak a Kodály-módszer volt világhírű, hanem a magyar konduktorok is. A Moszkva tér környékén piaci ár felett lehetett kiadni a földszinti lakásokat: Nyugatról szép számmal költöztek ide hónapokra, évekre olyan emberek, akiknek gyermeke mozgássérült volt és a Pető Intézetben fejlesztették őket. Világszínvonalú volt az Ikarus busz, a Lehel hűtőszekrény, és nincs okunk szégyenkezni, ha olyan cégek neveit említjük, mint a Ganz vagy a FÉG fegyvergyár.

A filmet mindezek ellenére hitelesnek tartom – egyetlen jelenetet kivéve: olyan ostoba ember még a Kádár-rendszerben sem volt, aki egy Porschét bemondásra odaadott volna egy kamasznak. De e történet valóságalapjáról már Nektek kell megkérdezni Török Ferencet, ha összefuttok vele a Lövőház utca egyik presszójában. 

Pogrányi Lovas Miklós