A demonstráció célja az volt, hogy a résztvevők meggyőződjenek a vízerőmű építésének aktuális fázisáról, s arról, hogy az milyen károkat okoz a tájban és a környezetben. A tiltakozáson elhangzó beszédek az ökológiai problémák mellett arra is felhívták a figyelmet, hogy a beruházás finanszírozásával óriási adósságot halmoz fel a magyar állam, ráadásul az erőmű megépítésének költségei nincsenek arányban a várható haszon mértékével. A teljesen eladósodott országnak az építkezés a korabeli pénzviszonyokat figyelembe véve napi 10 millió forintjába került. Szinte minden felszólaló egyetértett abban, hogy az áldatlan állapotok miatt Maróthy László szakminiszternek azonnal távoznia kell a posztjáról.

Maróthy az állampárt egyik feltörekvő technokrata „csillaga” volt, aki az 1970-es évtizedek óta építette karrierjét, amelynek csúcsára 1980-as évek első felében ért fel. 1987-ben azonban karrierje hanyatlásnak indult, miniszterelnök-helyettesi pozíciójából visszahívták, s rábízták az újonnan felállított Környezetvédelmi- és Vízügyi Minisztérium irányítását. Hálátlan volt a feladat, hiszen a környezetvédelem a kommunista diktatúrában az egyik leginkább lenézett szakpolitikai irányzat volt, sőt, gyakorlatilag nem is létezett. Maróthy tárcavezetői működése egybeesett a vízlépcső építésének legintenzívebb szakaszával. Következetes híve volt a környezetromboló gigaberuházás befejezésének. A környezetvédő mozgalmak, az Akadémia és más szakmai testületek szakértői véleményét, aggályait egész egyszerűen lesöpörte az asztalról. A vízlépcsőről szóló 1988. szeptemberi parlamenti „vita” (bár inkább a bohózat a helyes kifejezés) során a parlament előtt demonstrálók által feltett kérdésre – „Vízlépcsőt vagy demokráciát?”  – ekképp reagált: „A kinti szónok rosszul feltett kérdésére pedig, hogy vízlépcsőt vagy demokráciát, a jövő érdekében csak egy válasz lehet, vízlépcsőt és demokráciát.” A miniszter egész egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy a vízlépcső ellen nem csupán, mint tájromboló beruházás ellen tiltakoztak a magyar emberek, de abban a kommunista diktatúra politikai gyakorlatának emlékművét látták. A nagymarosi tiltakozáson a hozzászólók részletesen elemezték a vízlépcső felépítése esetén bekövetkező környezeti károkat. A demonstrálók párhuzamot vontak a vízlépcső beruházás és az erdélyi falurombolás között, arra hivatkozva, hogy a buldózer nem csak Romániában, de Magyarországon is buldózer.

Nem a nagymarosi tüntetés volt az első a vízlépcső elleni demonstrációk sorában. Az 1980-as évtized második felében a Duna Kör, mint környezetvédő mozgalom sorra hirdette meg az erőmű felépítése elleni tiltakozásokat. Tömegtüntetés, tudományos konferencia, kirándulás egyaránt szerepelt a társaság programjában. Az minden résztvevő számára a kezdetektől világos volt, hogy itt jóval többről van szó, mint egy állampárti gigaberuházás elleni tiltakozásról. A vízlépcső a diktatúra fennmaradásának jelképét képezte, míg az ellene való tiltakozás a demokrácia és a szabadság iránti vágy kifejezésévé vált. A kezdetekkor, az 1980-as évek első felében még senki sem gondolta, hogy a mozgalom az egyik – ha nem a legfontosabb – rendszerváltoztató kezdeményezéssé fog nemesülni. Karátson Gábor festő, író a Duna Kör egyik alapítója írja A csodálatos kenyérszaporítás című könyvében: „Magyarország lett az egyetlen a volt szocialista táborból, amelyben egy környezetvédelmi ügy oly módon vált központi jelentőségűvé, hogy a természetrombolók veresége mindjárt magát a rendszert is magával rántotta.”

Végül a nagymarosi tüntetés mindhárom célját elérte. Maróthy fél évvel később már nem volt szakminiszter, a vízlépcső építését a Minisztertanács egy hónappal később leállíttatta, a rendszerváltoztatás folyamata pedig egyre inkább a sikeres végkimenetel felé mutatott, s ehhez minden egyes demonstráció, így a Zebegény és Nagymaros között megtett környezetvédő felvonulás is jelentős hozzájárulásként értékelhető.  

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / tm