Az Amerikai Egyesült Államok az első világháborúba 1917-ben lépett be, majd a 20. század meghatározó nagyhatalma lett. A második világháború után kialakuló nemzetközi rendben az USA és a Szovjetunió érdekszférákra osztotta a világot és a két szuperhatalom között elhelyezkedő európai kontinenst – kiváltképp annak középső területeit – „ütközőzónává” alakították. Közép-Európa, így Magyarország is, szovjet megszállási övezetbe került. A térség nemzetei viszont soha nem adták fel a reményt, hogy egyszer majd újra a szabad világ részei lehetnek. Mindezt alátámasztotta az 1953-as kelet-berlini felkelés, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc, az 1968-as prágai tavasz valamint az évtizedenként kiújuló lengyel felkelések.

A második világháborút követően az Egyesült Államok közép-európai térségre külpolitikai stratégiája folyamatosan változott ugyan, azonban az USA vezető politikusai abban szinte mindnyájan egyetértettek, hogy a térség a Szovjetunió érdekszférájába tartozik. Ettől függetlenül a második világháború lezárásától Reagan elnökké választásáig az Egyesült Államok támogatta a blokk országaiban megjelenő szovjetellenes törekvéseket. Erre jó példa a Josip Broz Tito vezette Jugoszláviának nyújtott Marshall-segély, vagy az 1970-es években a nyílt naconalista politikát folytató Nicolae Ceaușescu vezette Románia nyílt támogatása. Ronald Reagan 1981-es beiktatása után radikálisan átformálta az Egyesült Államok Közép-Európa politikáját. Bizonyos történészek és politológusok mind a mai napig azzal vádolják az elnököt, hogy kevésbé, vagy egyáltalán nem látta át a nemzetközi politikai helyzetet, így külpolitikáját nem ő, hanem a tanácsadói alakították. Ezt az állítást korábbi írásunkban már cáfoltuk, most Reagan Közép-Európa politikáját vesszük górcső alá.

Reagan pályafutása során behatóan tanulmányozta és nagy érdeklődéssel követte térségünk sorsának alakulását. Erre jó bizonyíték, hogy a régiót érintő ügyekben már elnökké választása előtt felszólalt. 1978. január 9-én a Nézőpont című rádióműsorban a Carter-adminisztráció Közép- és Kelet-Európa politikáját a következőképpen bírálta: „Amikor aláírtuk a Helsinki Záróokmányt, azt adtuk az oroszoknak, amire harmincöt éve vágytak. Gyakorlatilag elismertük Oroszország jogát arra, hogy rabságban tartsa azokat a közép- és kelet-európai országokat, amelyeket a második világháború óta megszállva tart. Az is lehet, hogy lehetővé teszi majd a rab népekhez tartozók számára, hogy elhagyják a Szovjetunió területét, ha úgy döntenek. Csakhogy az oroszok soha nem tartják be ígéreteiket.” Az elnökválasztásra készülő Reagan az amerikai Közép-Európa politika kétarcúságát is kritikával illette: „Mintegy negyven éve »rab nemzeteknek« nevezzük azokat, akik a vasfüggöny mögé kényszerültek. Évente meghirdettük a »rab népek hetét«, hogy emlékeztessük a világot és magunkat arra, hogy a Szovjetunió milliókat tart fogságban. Ebben az évben, ahogy a »rab népek hete« közeledett, a Fehér Ház egyre nagyobb hallgatásba burkolódzott, idén nem hirdette meg a rab nemzetek hetét. A közép-európai származású amerikaiakra, a lengyel, a magyar, a román származásúakra nyomást gyakoroltak, hogy elégedjenek meg egy gyenge, értelmetlen elnöki üzenettel.”

Reagan Magyarországgal kapcsolatban is tájékozott volt, így nem véletlenül illette éles kritikával Carter elnök kormányzatát a Szent Korona Magyarországra szállítása kapcsán. Reagan helyesen mutatott rá arra a tényre, hogy a magyar történelem szimbolikus tárgyának átadásával az Egyesült Államok egy elnyomó, kommunista rendszert legitimált. Saját szavaival: „Most jön egy olyan szimbolikus ügy, ami sokkolt. Szent István koronájáról beszélek. A koronát István magyar király kapta a pápától a magyar történelem egy nagyon korai időpontjában. A magyar emberek számára ennek a koronának misztikus jelentése van. Különösen fontos, hogy a magyar kormányok szempontjából a korona legitimitás hordozója. A második világháború végén kiszabadítottuk Magyarországot a náci megszállás alól, de egy teheráni megegyezés során átadtuk az oroszoknak. Távozó csapatinkat megkérték, hogy vigyék magukkal Szent István koronáját, hogy az oroszok ne tehessék rá a kezüket, és tartsuk addig magunknál, amíg Magyarország újra szabaddá válik. Most pedig ennek a koronának, ami legitimitást és Isten áldását közvetíti a magyaroknak, a Fehér Ház szerint jogszerű tulajdonosa, az istentelen, kommunista kormány, amely a megszállókat szolgálja ki. Teheránban eladtuk a szabadságot, ami nem volt a miénk. Most legitimitást adunk, ami nem a miénk, egy illegitim kormánynak.”

Reagan a közép- és kelet-európai térségről jelentős tudással és történelmi tapasztalattal rendelkezett és már elnöksége előtt elszánta magát arra, hogy a bevett amerikai külpolitikai iránnyal szemben az itt élő nemzetek számára minden segítséget megad, hogy azok újra a szabad világhoz csatlakozhassanak. Elnökké választása után sem feledkezett meg a régióról, az 1981-es lengyelországi események kapcsán nyilvánvalóvá tette, hogy vezetésével az Egyesült Államok nemcsak támogatja az elnyomott térségbeli nemzeteket, hanem a szabadságuk felé vezető úton a szövetségesük is lesz: „a mi életünkben talán ez az utolsó esély arra, hogy megváltoztassuk a szovjet birodalom gyarmatosító politikáját Kelet-Európában.” 1981-ben, a lengyelországi szükségállapot kihirdetése utáni napokban az elnök azt is egyértelművé tette, hogy azokat az országokat, amelyek nem csatlakoznak a politikájához nem tekinti többé az USA szövetségeseinek. Karácsonyi televíziós nyilatkozatában ezt így nyomatékosította: „Az USA többé nem tudja elfogadni a lengyel nép elnyomását.”

Reagan elnök nemcsak abban hozott változást az USA Közép-Európa politikájában, hogy a „rab nemzetek” szabadságvágya mellett teljes mellszélességgel kiállt, hanem a támogatás módját és annak feltételeit is radikálisan átszabta. Ahogy erről egy későbbi interjúban Reagan volt alelnöke George H. W. Bush nyilatkozott: „Korábban támogattuk, bátorítottuk azokat a csatlósokat, amelyek a legtöbb gondot okozták a Szovjetuniónak – mint például Románia. Most viszont módosítottunk: azokat a csatlós államokat bátorítottuk, amelyek liberalizálták államszerkezetüket. Ennek következtében Románia, amelyet korábban kiemelten kezeltünk, a lista végére került. Immár Lengyelországra, Magyarországra és Csehszlovákiára összpontosítottunk.” A Reagan-adminisztráció nemcsak arra figyelt, hogy azokat az országokat támogassa, ahol a legelőrehaladottabb a „demokratikus fejlődés”, hanem arra is, hogy az új stratégia ezúttal ne váltsa ki a szovjetek ellenállását. Reagan olyan politikát folytatott, amely a közép- és kelet-európai békés rendszerváltoztatások egyik alapköve lett. A már említett interjújában alelnöke erre így emlékezett vissza: „Stratégiánk az volt, hogy olyan ütemű liberalizálást bátorítsunk Kelet-Európában, amely nem váltja ki a szovjetek fellépését. Nem akartuk, hogy megismétlődjék, ami 1953-ban Németországban, 1956-ban Magyarországon, és 1968-ban Csehszlovákiában történt. Bátorítottuk a reformokat és bátorítottuk a nyitást, a Nyugattal való barátságot. Nem mondtuk azonban, hogy menjetek a barikádokra, és hívjátok ki magatok ellen a Szovjetuniót. Meg akartunk szabadulni a hidegháborús mentalitástól, amely még hivatalba lépésünkkor jellemezte a helyzetet.”

A Reagan-adminisztráció az elnök vezérletével nemcsak az atomarzenál csökkentése ügyében értékelte át a világpolitikát, hanem az Egyesült Államok Szovjetunióhoz és „csatlósaihoz” fűződő viszonyában is radikális fordulatot hozott. Az USA többé nem akarta feleslegesen provokálni a Szovjetuniót, ugyanis belátták, ostobaság lenne Gorbacsovot kihívni, amikor a közép- és kelet-európai népek már maguktól megindultak a szabadság útján. A 40. amerikai elnök szabadságot és demokráciát kívánt adni az elnyomott közép- és kelet-európai nemzeteknek, de nem akarta, hogy az amerikaiak mondják meg nekik, mit és hogyan csináljanak. Összességében elmondható, hogy Reagan elnök személye és politikája rövid távon a térség békés rendszerváltoztatásainak előkészítésében, hosszú távon pedig a közép-európai nemzetek, majd a későbbi V4-ek együttműködésének létrejöttében játszott kulcsszerepet.

Nagy Gergely