A szovjet gyökerek

Az 1940-es évtized második felére, néhány évvel a háború után felnőtt egy új generáció a Szovjetunióban. Habár ez a korosztály már teljes egészében szovjet szocializáción ment keresztül, mégis belőlük nőtt ki az az értelmiségi nemzedék, amelyet a hatalom birtokosai „másként gondolkodókként” bélyegeztek meg és minden lehetséges eszközzel üldöztek. Képviselőik kellő iróniával kezelték a szovjet valóságot és annak minden megnyilvánulási formáját, így a kulturális életben megnyilvánuló központi akaratot is. Őket már nem jellemezte a szüleik mindennapjait meghatározó veszélyérzet, amely a háború előtti terrorpolitika miatti félelemből táplálkozott. Ha a hivatalos, állami vonalon nem kaptak lehetőséget tehetségük kibontakoztatására megteremtették a saját fórumaikat, többek között a szamizdatot. A szamizdat kifejezés Nyikolaj Glazkov orosz költőtől származik, aki miután az állami kiadók nem voltak hajlandóak kiadni költeményeit, műveit saját maga szerkesztette fűzött kötetekbe, amelyek címlapjára felírta: Önkiadó. Ez az ironikusan hangzó kifejezés idővel önkifejezési formává vált a szovjet irodalmi életben és az 1970-es évektől Közép-Európában is. A szamizdat rövid időn belül a szabad, cenzúramentes irodalmi és szakirodalmi tevékenység megnevezésére szolgált. A hatalom oldaláról nézve a szamizdat a kommunista cenzúra által betiltott, de illegálisan sokszorosított és terjesztett „földalatti” rendszerellenes írások elnevezése volt.

Sztálin halálát követően, de különösen az 1960-as évektől a Szovjetunióban bekövetkezett a szamizdat aranykora. Paszternak, Bulgakov, Ahmatova és Platonov művei egytől-egyig szamizdat – vagy tamizdat, azaz külföldön nyomtatott és a Szovjetunióba csempészett – kiadványként kerültek ki az illegális könyvpiacra. Rövid időn belül valamennyi ismert antikommunista ellenzéki kapcsolatba került így vagy úgy a szamizdattal Vlagyimir Bukovszkijtól Andrej Szaharovig, sőt ugyanebben az évtizedben megteremtődött a testvérműfaj „magnyizdat”, amely az illegálisan terjesztett magnetofon-felvételek művészeti ágává nőtte ki magát. Segítségével Szovjetunió- és Közép-Európa-szerte terjedtek Vlagyimir Viszockij és Bulat Okudzsava dalai és költeményei. Az 1960-as évek második felétől a szamizdat a szovjet ellenzéki lét legfőbb kifejezési formájává vált. 1968 augusztusát, a szovjet csapatok prágai bevonulását követően már valóban csak nagyon kevesen hittek a „fényes szovjet jövőben”, a szamizdatkiadványok egyre több ember napi olvasmányává váltak. 1975 fordulópont a szamizdat történetében, ekkor jelent meg Szolzsenyicin Gulag-szigetvilág című munkája, amely a kényszermunkatáborok története mellett az egész szovjet rendszer kritikai elemzését tartalmazta. A munka megjelenése nem csak a szerző további életére és hazája sorsára volt óriási hatással, de a közép-európai országok ellenzéki kultúrájára is.

Charta ’77

Csehszlovákia a prágai tavasz leverését követően a felejtés ködébe burkolózott. A Gustáv Husák nevével fémjelzett „normalizáció” valójában radikális tisztogatások formájában valósult meg. Egyetemi tanárok, politikusok, írók, művészek, ezrei-tízezrei vesztették el állásukat és kényszerültek nem ritkán kemény és az esetek többségében értelmetlen és megalázó fizikai munka végzésére. Publikálási, nyilvános megjelenési lehetőségeiktől eltiltották őket. Bevezették a „felszámolás alatt lévő” író, művész, színész stb. kategóriáját, ami utalt az illető tiltólistára való felkerülésére. Ez a sors várt Bohumil Hrabalra vagy éppen Milan Kunderára. A lengyel ellenálló Adam Michnik szavaival: „A normalizálás kulturális sivataggá változtatta Csehszlovákiát.” Ugyanakkor pont ez a „talajtípus”, a „kulturális sivatag” volt a legjobb termőterülete a szamizdatnak. A helyzet 1977-ben változott meg a Charta ’77 mozgalom színre lépésével. „Végre hangosan és közösen ki kell mondanunk az igazságot, tekintet nélkül azokra a szankciókra, amiket ez maga után von, továbbá abbéli reményünk teljes bizonytalanságára, hogy ez a tettünk belátható időn belül kézzelfogható eredménnyel jár.” – írta Václav Havel, A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjében. A fenti sorokat akár a csehszlovák szamizdatkultúra alapító gondolatainak is tekinthetnénk. Valójában még ennél is több volt: a közép-európai ellenzéki mozgalmak egyik alapdokumentumának tekinthetjük Havel írását.

A Charta ’77 létrejöttét követően azonnal kapcsolatot keresett a lengyel Munkásvédelmi Bizottsággal (KOR), de jelentős hatással volt a csehszlovák ellenzékiségre a lengyel Katolikus Egyház tevékenysége is. A lengyel kapcsolat mindvégig jelentős volt a csehszlovák szamizdat történelmében, ennek oka egyrészt a nyelvi közelségben keresendő, másrészt pedig abban, hogy a lengyelek előrehaladott állapotban voltak a szamizdatkiadás tekintetében, így tanáccsal, technikával egyaránt el tudták látni az érdeklődő közép-európaiakat. Segítette az együttműködést a földrajzi közelség is. Több visszaemlékező is leírja, hogy hogyan cserélték ki egymás kiadványait a cseh és lengyel szamizdatkészítők fönn a hegyekben, az államhatár közelében. Lengyel ösztönzésre született meg a KOR mintájára a csehszlovák VONS, amely az államhatalom által elkövetett törvénytelenségeket dokumentálta, s kiadványaival erről tájékoztatta az érdeklődőket. Céljuk az volt, hogy a „szocialista jólétbe” belefeledkezett csehszlovák társadalmat időről-időre emlékeztessék, valójában milyen országban élnek.

A Charta által kiadott dokumentumok is az emberi jogok megsértésével és a társadalmi problémák sorával foglalkoztak. Nem véletlenül. A szervezet létrejöttének közvetlen kiváltó oka a The Plastic People of the Universe nevű csehszlovák underground együttes tagjainak letartóztatása és több éves börtönbüntetésre való elítélése volt. Az underground kultúra párhuzamosan működött a szamizdattal, ugyanúgy önkifejezési formává vált, minden művészeti ágban, legyen szó zenéről, képzőművészetről stb. Másik közös vonása a szamizdattal, hogy a kommunista hatóságok ugyanúgy üldözték a képviselőit, mint a kiadványok esetében. A folyamatos hatósági vegzálás és az üldöztetések ellenére Csehszlovákiában is virágzott az underground kultúra. Havel, Jiří Hajekkel (a prágai tavasz idején külügyminiszter) és Jan Patočka filozófussal aláírásgyűjtésbe kezdtek a zenekar tagjainak szabadon bocsátása érdekében. Hivatkozási alapjuk, a két évvel korábban, Csehszlovákia által is aláírt Helsinki egyezmény volt, amelynek az úgynevezett „harmadik kosara” az emberi jogok teljeskörű betartására kötelezte az aláírókat. Mind a Chartát aláírók, mind pedig a mozgalom vezetői a későbbiekben jelentős szerepet játszottak hazájuk történelmében, így például Václav Havel az ország első szabadon választott elnöke lett a rendszerváltoztatást követően. A Charta ’77 megszervezése miatt létrehozói, aláírói állandó üldöztetésnek voltak kitéve a hatalom részéről. De, ahogy a kihallgatások során életét vesztő filozófus, Jan Patočka megállapította: „A Charta ráébresztette az embereket, hogy vannak dolgok, amelyekért érdemes szenvedni.” Üldöztetésből azonban nem volt hiány, nem csak Csehszlovákiában, de Lengyelországban sem.

Szolidaritás

Lengyelországban történelmi hagyományai voltak az illegális sajtókiadványok előállításának, s ez a történet egészen a 19. századig visszanyúlik. A felosztott Lengyelország földalatti sajtója korszerű nyomdatechnikai eszközökkel volt felszerelve. Ehhez képest a kommunista diktatúra évtizedei alatt mindent a nulláról kellett kezdenie az antikommunista ellenzékieknek. A nyomdák 1945-öt követően azonnal állami tulajdonba kerültek, így a saját célú könyv és újságnyomtatás szinte a lehetetlen küldetés benyomását keltette. Mégis, a kommunista blokk országai közül Lengyelország élen járt az illegális nyomdatermékek előállításában, legyen szó könyvről, újságról, bélyegről, plakátról, sőt, idővel ő tanította be és szerelte fel a csehszlovák és a magyar szamizdat előállítóit is. Az éppen szárnyát bontogató magyar szamizdat képviselőit megdöbbenti az, hogy a lengyel ellenzék már az 1970-es években önálló folyóiratokkal rendelkezett. Az egyik ilyen lap, a Krytyka szerkesztőbizottságába Haraszti Miklóst és Václav Havelt is beválasztották. A lengyel ellenzék tudatosan kereste a kapcsolatot a többi közép-európai ország másként gondolkodóival. Fentebb láthattuk, hogy a KOR 1977-től együttműködött a csehszlovák Charta ’77-el, de ez az esztendő magyar vonatkozásban is fontos. 1977-től évente látogattak magyar ellenzékiek Lengyelországba: Haraszti mellett Krassó György, Demszky Gábor, Kis János és Bence György is ekkor utazott első ízben, szamizdat ügyben, az országba. Krassó „úti élményeit” is megírta Utazzunk Lengyelországba című tmunkájában.

1981-ben a Szolidaritás közleményt adott ki, Felhívás Kelet-Európa dolgozóihoz címmel, ami megrémisztette a kommunista blokk országainak vezetőit, egyben erősítette a közép-európai ellenzéki mozgalmak küldetéstudatát, s ez jelentős hatással volt a szamizdatos tevékenység gyorsulására is. Lengyelországban az 1970-es évek második felében több mint ötszáz könyvet, számtalan nyomtatványt, hírlevelet adtak ki és több folyóiratot működtettek. Ez már önmagában véve is jelentős szám, azonban még sehol sincs a Szolidaritás utáni idők kiadói tevékenységéhez képest. Az 1981 decemberében bevezetett szükségállapottal a kommunista hatalom illegalitásba kényszerítette a Szolidaritást, amely azonban a három évvel korábban II. János Pál néven pápává választott Karol Wojtyła egykori krakkói érsek, valamint az Egyesült Államok elnökének támogatásával a föld alatt is folytatta tevékenységét, többek között a szamizdatkiadást is. Az amerikai elnök által aláírd 32. számú nemzetbiztonsági utasítás arról rendelkezett, hogy a Szolidaritás szakszervezetet minden lehetséges anyagi, szellemi és egyéb eszközzel támogatni kell, hogy harcolni tudjon a kommunizmus ellen. Az antikommunista lengyel ellenzék élt a két vezető támogatásával, a kommunista rendszer halálos ítélete alá volt írva. Fennmaradó kilenc éve a haldokló ember agonizálásához hasonlítható. „A rendszer megjavítása az ellenzéknek nem célja, minthogy a rendszert nem tekinti magáénak.” – jelentette ki Jacek Kuroń ellenzéki vezető.

Az egyik legfontosabb, már a Szolidaritás előtt is működő kiadó a varsói NOWA volt, rövid idő alatt közel száz kötetet adtak ki több ezres példányszámban, emellett több ismert folyóiratot, így a már említett Krytykát is ők állították elő. De a nevükhöz fűződik a Szolidaritás alapszabályzatának, valamint a szervezet közlönyeinek a nyomtatása és terjesztése is. Ezenfelül a NOWA, mint önfenntartó (!) kiadó, átadta tudását és technikáját a kisebb illegális kiadóknak is, így az 1980-as évtized a lengyel szamizdat igazi aranykorát képezte. A NOWA valóban komolyan gondolta azt a mondatot, amelyet minden kiadványukra felírtak: „A szabad szó sorsa Lengyelországban a mi kezünkben van.” A kiadók publikációi egyre több emberhez jutottak el, voltak kiadványok, amelyek a több százezres példányszámot is elérték. Néhány esetben némi kenőpénz csúsztatásáért cserébe ezeket állami nyomdákban nyomtatták ki, így például a II. János Pál pápa 1979-es látogatásáról szóló kiadványt. Ha ezt a pártvezetés sejtette volna, bár az is lehet, hogy már meg se lepődtek volna mindezen. Manfred Mack német származású polonista egy tanulmányában több mint 1500 illegálisan kiadott folyóiratról, valamint 6500 kötetről tesz említést a szükségállapottól a rendszerváltoztatásig eltelt időszakra vonatkozóan. Idővel ugyanis a nagyobb kiadók tapasztalatait átvéve és arra építve, helyi szinten is megkezdődött a szamizdat kiadványok előállítása és forgalmazása, így a szamizdat-kultúra Lengyelországban országos lefedettségre tett szert. S mindez inspirálóan hatott a magyar szamizdatra is.

Balogh Gábor

Folytatása következik!