A környezet- és tájvédelmi tiltakozások Magyarországon egytől-egyig politikai tartalommal bírtak. A tüntetők az egyes esetekben nem csak az adott természetkárosítás miatt vonultak utcára, de tiltakoztak a kommunista rendszer ellen is. A rezsim gazdaságpolitikája nem csak lehetővé tette, de el is hallgatta az erőltetett és értelmetlen iparosítás miatti súlyos környezetkárosítások tényét. Így nem véletlen, hogy a magyarországi rendszerváltoztatás legkomolyabb tömegmozgalmai, tüntetései a környezetvédelem jegyében valósultak meg. Hévíz, Bős–Nagymaros, Dorog vagy éppen Sármellék egytől-egyig a kommunista politika lényegére világítanak rá. A szűk körű pártelit úgy hozott súlyos, generációk életét meghatározó döntéseket, hogy abból mindvégig kihagyta a társadalmat, nem vette figyelembe a helyi közösségek és a szakértők véleményét – ehelyett igyekezett azt elhallgattatni – s az egyes beruházások, ipari tevékenységek kapcsán csak kevés, s ráadásul félrevezető információkat közvetített. Ebbe a sorba illeszkedik a szársomlyói környezetkárosítás ügye is.
A Szársomlyó-hegy, Magyarország egyik legszebb tájegységét képezi Dél-Baranyában. A terület egyedülálló jelleggel bír az országban, egyfajta „mediterrán sziget”, amely 1944 óta természetvédelmi területnek minősül. Az itt élő különleges növényekre – amelyek közül több csak ebben a régióban található meg – így például a magyar kikerics is – már a világháború előtt felhívták a döntéshozók figyelmét a botanikusok. Mindez nem változott a háború után sem, azonban az ország erőltetett iparfejlesztése és a bányászat felfuttatása ezt a térséget is súlyosan érintette. 1963-ban kiterjedt bányászati tevékenységet indított a pártállam a természetvédelmi területen, amely a régió területének közel negyedét érintette. A táj törvényi védettségét, az itt élő fajok védelmét természetesen figyelmen kívül hagyták a döntéshozók. A mészkőbányászatból származó bevételek minden más észérvet felülírtak a pártállami vezetők körében. A bányászati tevékenység lényegében a hegy Nagyharsány felőli oldalán a lakott területen zajlott, így a robbantások súlyos hatással voltak a lakók életére. Egyre többen elhagyták a települést, a robbantások alatt az iskolát szüneteltetni kellett, mivel a diákok az épületben nem voltak biztonságban, míg a levegő porkoncentrációja óriási mértékben, egészségkárosító módon emelkedett. Mindemellett a lakóházak állapotában is jelentős romlás volt megfigyelhető.
A bányaművelés elleni tiltakozások már a fejtés megkezdését követően azonnal megindultak, de a pártvezetés nem vette figyelembe a szakmai közegek és a helyiek panaszait és figyelmeztetéseit a megvalósuló környezetkárosítás kapcsán. 1984-ben végül az ELTE Természetvédelmi Klubja biztosította a nagyobb nyilvánosságot az ügynek. Nem véletlen az időzítés. A fokozatosan terjeszkedő bánya éppen egy 120 millió forint összértékű bővítésen és fejlesztésen esett át, ami jól jelezte, hogy nincs megállás, a bányászatból származó bevételek, minden más józan észérvet felülmúlnak a pártvezetés szemében. A Klub saját szócsövein keresztül igyekezett felhívni a figyelmet a szársomlyói eseményekre. Kezdeményezésük sikeres volt, amit az bizonyít a legjobban, hogy egy évvel később a Hazafias Népfront felajánlotta közreműködését az ügyben, természetesen a pártállamra oly jellemző kéréssel: a viták ne a nyilvánosság előtt történjenek – kérték a kommunista szervezet képviselői. Ekkor azonban ennek a kérésnek túl sok értelme már nem volt, hiszen a Nagyharsány melletti bánya okozta természeti károkról, egyre több fórumon értekeztek, ráadásul már országos lapok is írtak az eseményekről.
„Élő seb a bánya, már Pécsről is látszik, hogy pusztul a hegyünk.” – fejtette ki véleményét egy helybeli lakos 1986-ban, a településen megrendezett fórumon. Az ellenérvek között a legnyomósabb a munkahelyek kérdése volt. A bánya 154 nagyharsányinak biztosította az anyagi megélhetését, azt azonban sokak számára elgondolkodtató lehetett hallani, hogy a fentebb említett több mint százmillió forint összértékű fejlesztést is csak hitelből tudta fedezni, az elvileg jól teljesítő vállalat. 1987 végén úgy tűnt, sikerült a feleknek megegyezniük. A bánya vállalta, hogy a felszínen tovább nem terjeszkedik, hanem áttér a mélyművelésre. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy lényegében semmi sem változott, hiszen a robbantások folytatódtak, ami tovább pusztította az élővilágot, s értelemszerűen a lakóingatlanoknak sem tett jót. A bányászati tevékenység pedig ekkorra már lényegében a faluban zajlott. „Nagyharsány lakói rövid időn belül egy nagy teljesítménnyel működő bánya lakói lettek. A termelés három műszakban folyt, éjszakánként is robbantottak. A gyerekek hisztérikusan féltek a robbantások hangjától, a felnőttek képtelenek voltak megbarátkozni a ténnyel, ha megszólal a sziréna: immár minden héten egyszer, ott kell hagyniuk csapot-papot és biztonságos helyre futni télen-nyáron.” – olvashatjuk, a Képes 7 1988. április 2-i számában. Év végére nagyjából sikerült a helyzetet rendezni, s ugyan a mélyművelés továbbra is folytatódhatott, de csak csökkentett mértékben. Az éjjeli robbantásokat betiltották és döntés született az elhagyott bányaterületek rekultiválásáról is. Nagy eredmény volt ez az 1988. áprilisi, alig fél évvel korábbi részmegállapodáshoz képest. Az 1988-as év Magyarországon a környezetvédelmi tiltakozások jegyében telt. A Duna mozgalom sikeresen szervezte meg a bős–nagymarosi erőműépítés elleni tiltakozások menetét, ami jelentős hatással volt a kisebb környezetvédő mozgalmakra, így a nagyharsányi bányászat visszaszorításáért küzdő törekvésekre is. Végül a tiltakozásoknak köszönhetően kompromisszumos megoldás keretében jelentősen visszaszorítva ugyan, de folytatódhatott a mélyművelés, ugyanakkor sikerült megmenteni Szársomlyót. A térség 1989 óta már gyakorlati értelemben véve is természetvédelmi területnek számít, mint a Duna–Dráva Nemzeti Park része.
Balogh Gábor
Borítókép: Wikimedia Commons