A Magyar Szabadság Éve

Szovjet csapatok Magyarországon – 1956 után

1956-ban Magyarország már több mint tíz éve a Szovjet Hadsereg megszállása alatt állt. Ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy 1953-ban meghalt Sztálin, s három évvel később a hatalmat már Nyikita Hruscsov birtokolta, akit a nyugati propaganda az enyhülés híveként mutatott be saját közvéleményének. A nemzetközi eseményekben bekövetkezett változások kihatással voltak a Magyarországot megszállva tartó szovjet haderőre is. 

A Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok jogállását az 1947-ben megkötött párizsi béke tartalmazta, amely kimondta, hogy az ausztriai szovjet megszállási övezet fenntartása érdekében a Szovjetunió Magyarországon keresztül biztosíthatja utánpótlási vonalát. A „béketeremtők” nem erőltették meg magukat a részletek kidolgozásával, így arra vonatkozóan, hogy ez az „utánpótlási útvonalbiztosítás” mekkora katonai erőt is jelent valójában, nem közöltek felső korlátot. Ennek eredményeképpen már 1948-ban 60-65 ezer szovjet katona tartózkodott az ország területén, ami – nem kell hozzá katonai szakértőnek lenni – irreálisan magas szám volt az utánpótlás biztosítása érdekében.

A fennálló helyzet 1955. május 15-vel megváltozott. A nagyhatalmak közötti enyhülés jegyében aláírásra került az osztrák államszerződés, amely visszaadta Ausztria függetlenségét, egyben garantálta, hogy a megszálló erők 90 napon belül elhagyják az ország területét. Ennek fényében, a Magyarországon „ideiglenesen” állomásozó szovjet csapatok jelenléte jogilag értelmét vesztette. Ezt kiküszöbölendő, az egyezmény aláírását megelőző napon, május 14-én, Varsóban sor került egy védelmi, katonai együttműködési megállapodás aláírására, amelyben a Szovjetunió mellett további hét a szovjet érdekszférába tartozó tagállam vett részt. Az egyezmény célja valójában a szovjet biztonsági igények zavartalan biztosítása volt, a Varsói Szerződés egyben garanciát jelentett arra is, hogy az érintett országok a jövőben is megmaradnak a szocialista berendezkedés mellett. A szervezet létrehozását hivatalosan az 1949-ben létrejött NATO-ra adott reakcióként könyvelték el, de ez már akkor sem volt hihető, hiszen hat év telt el az atlanti katonai szervezet létrejötte és a szovjet „viszontválasz” között.

Önmagában a varsói megállapodás nem tette lehetővé azt, hogy szovjet csapatok maradjanak Magyarországon, ehhez a magyar pártvezetés külön járult hozzá, bár természetesen ez a kérdés nem Budapesten, hanem Moszkvában dőlt el. Így a Nyugat-Dunántúl lakossága végignézhette, hogy a szovjet csapatok kivonulnak Ausztria területéről, aminek köszönhetően helyreállt a szomszéd ország függetlensége, ugyanakkor Magyarországon minden maradt a régiben. Sőt, az ausztriai szovjet megszállási zónából kivont katonai erők jelentős részét Magyarországon telepítették le. A pártvezetésnek és a szovjeteknek ismételten sikerült megalázniuk a magyar embereket.

A hazánkat megszálló szovjet csapatokat ezt követően az ún. Különleges Hadtest keretébe szervezték, amelynek parancsnoka 1956 nyarán utasítást kapott arra vonatkozóan, hogy készítsen egy tervet arra az esetre, ha a megszálló erők bevetésére lenne szükség a „szocialista társadalmi rend fenntartása, védelme, adott esetben helyreállítása” érdekében. A tervezet elkészítése Jevgenyij Malasenko ezredes, parancsnok, Jurij Andropov szovjet nagykövet (később a KGB feje, majd 1982 és 1984 között szovjet főtitkár) és Mihail Tyihonov tábornok (Bata István honvédelmi miniszter szovjet „főtanácsadója”) feladata volt. A tervezetet „Volna” (Hullám) névre keresztelték el. Mindez jól mutatja, hogy a szovjet haderő, egyáltalán nem a „szövetségesi kötelezettség” céljából tartózkodott Magyarországon, ráadásul nem a helyi kormányzat és pártvezetés, hanem Moszkva utasításait teljesítette és függetlenül a magyar szervek működésétől, az ország belpolitikai helyzetébe való beavatkozásra készült. Ezzel a magyar kommunista vezetés tisztában volt, mivel jól tudta, hogy hatalmát 1945 óta kizárólagosan a megszálló szovjet csapatok garantálják. Októberben már a Magyarországon állomásozó szovjet főtisztek is érzékelték a társadalmi elégedetlenséget, s erről folyamatosan tájékoztatták moszkvai feljebbvalóikat. Így nem lepte meg őket Gerő Ernő október 23-i kérése a csapatok bevetése kapcsán. A szovjet politikai és katonai vezetés aznapra már eldöntötte, hogy ha szükséges, katonai erővel állítja helyre a rendet Magyarországon. Hruscsov ezzel kapcsolatban kijelentette: „Magyarországon minden eszköz bevethető.”

Az első szovjet beavatkozással párhuzamosan megkezdték a Magyarország megszállásában résztvevő katonai képességek megerősítését. A szovjet hadvezetés, mind a katonák száma, mind haditechnika tekintetében óriási erőket mozgósított. Utoljára ehhez hasonló mozgósításra a második világháború idején került sor. Romániából és Kárpátaljáról Magyarországra vezényeltek több hadosztályt, nem sokkal később pedig további két szovjet hadsereget vezényeltek át a határon. Mindez, már a második intervenció előkészítésének jegyében zajlott. Nagyjából 250-300 ezer katona, 2500 harckocsi és kísérő jármű tartózkodott ekkor Magyarországon, magas rangú, háborús tapasztalatokkal rendelkező főtisztek irányítása alatt. A Szovjetunió ismét háborúra készült Magyarország ellen. Láthatjuk, hogy ehhez még a Varsói Szerződés „fügefalevelét” sem vette igénybe a szovjet vezetés (habár a birodalom történetében először Hruscsov megkérdezett néhány kommunista vezetőt, hogy mi a véleményük a magyarországi szovjet beavatkozásról). A kérdést egyedül oldotta meg. Holott voltak önkéntes jelentkezők, így például Gheorghe Gheorghiu-Dej román főtitkár, aki felajánlotta a Román Néphadsereg szolgálatait Magyarországgal szemben. A pártvezető a román hadsereget október 24-én riadókészültségbe állította, azonban Hruscsov lehűtötte román kollégája bizakodását, kijelentvén, Budapesten a történelemben csak egyszer (1919) tartózkodtak román csapatok, és ez így is marad.

A szabadságharc leverését követően égető szükség volt arra, hogy mihamarabb rendezzék a megszállással kapcsolatos kérdéseket. Ennek eredményeképpen, 12 évvel Magyarország megszállását követően, 1957. május 27-én, a két ország első alkalommal kötött „egyezményt”, amelyben elvileg rendezték a „Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport” helyzetét. De a gyakorlatban ez a „megállapodás” sem volt több üres szócséplésnél, hiszen konkrétumokat nem érintett. Így a legfontosabb kérdésben, a megszálló erők létszámában és elhelyezkedésében sem tartalmazott érdemi információt. De ugyanígy rendezetlen maradt a megszállással kapcsolatos pénzügyi, gazdasági kérdések sora is. 1957 nyarára a megszálló erők létszáma jelentősen csökkent, de még így is nagyjából 80–100 ezer szovjet katona tartózkodott Magyarországon.

A rendszerváltoztatást követően derült fény arra, hogy 1958-ban Hruscsov, Románia mellett Magyarország területéről is ki kívánta vonni a megszálló erőket. Természetesen nem humanitárius indíttatás vezette a szovjet pártvezetőt, az ok valójában praktikus volt. A két ország katonai megszállása tetemes összegeket emésztett fel, ami a korszerű és pillanatok alatt célba érő rakétatechnika korában csökkentette a szárazföldi katonai erők stratégiai jelentőségét. Ráadásul a kivonulást követően a két ország a Szovjet Hadsereg akciórádiuszában maradt volna. Míg azonban a román vezetés élt a lehetőséggel az MSZMP elvetette a tervet. Két okból: egyrészt 1956 után egyértelmű volt, hogy a magyar pártvezetés „rendfenntartó erőként” tekint a szovjet megszállókra, másrészt, amíg az országban tartózkodott az idegen hadsereg, nem kellett védelmi kiadásokra költeni, s az így megtakarított összeget az életszínvonal-emelésre lehetett átcsoportosítani. Így az országot megszállva tartó szovjet katonák tulajdonképpen – akaratuk és tudtuk ellenére – hozzájárultak a gulyáskommunizmus kialakulásához. 

A szovjet csapatok maradtak, az „ideiglenes” jelleg még 33 évig tartott.

Folytatása következik!

Balogh Gábor

A cikksorozat első része ide kattintva elérhető.