Az Antall-kormány gazdaságpolitikáját az az örökség határozta meg, amely a rendszerváltoztatás előtti időkből rámaradt: a mostohatestvér levetett, kötelező iskolai egyenruhájaként kellett magára öltenie az elmúlt rendszer gazdasági csődjét. Az átkos örökség már Németh Miklós kormányának is erős fejfájást okozott. A Kádár nevével fémjelzett időszak végére ugyanis Magyarország olyan mértékű gazdasági válságban volt, amely csődközeli állapotba taszította országunkat.

Magyarországon a Rákosi-rendszer által kiépített szocialista gazdasági modell eredményeként nem sikerült felszámolni a második világháború okozta problémákat. Ennek következménye lett, hogy már 1956-ban szembesült a vezetés a fizetésképtelenség veszélyével. Kádár már egy amúgy is mélyrepülésben lévő ország vezetését vette át. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) 1957-ben jelentős mennyiségű külföldi hiteltartozás visszafizetési kötelezettségével nézett szembe. Így a Kádár nevével fémjelzett időszak a (maradék) aranytartalék felszámolásával és újabb többszáz milliós devizahitelek felvételével indult.

Az ország gazdaságirányítása soha nem tudott elszakadni a politikától. A rendszer egyik legitimációs alapja a jólét megteremtésén és az életszínvonal folyamatos növelésén alapult, így nem meglepő, hogy Kádár János előbb áldozta fel a gazdaság bárminemű reformját, minthogy hallgatott volna a figyelmeztetésekre. A korszak legfőbb kereskedelmi partnerei a Szovjetunió és a szatellit államok voltak.  Az 1950-es években a magyar exportból egyre növekvő mértékben részesedett a Szovjetunió és az innen származó import több mint fele energiahordozó, kőolaj, földgáz és villamos energia volt. A magyar külkereskedelem fennmaradó részének nagyobb hányada a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST) országaival bonyolódott. Az erőltetett iparosítás, az életszínvonal növelése és az ezekkel járó importigény fokozódó adósságot eredményezett. Az ország lényegében már 1960-ra adósságspirálba zuhant.

Egyre nagyobb szükség volt a gazdaság megreformálására, a folyamatokat azonban nagyban megnehezítette a politika. Egyrészt a belpolitika, mert az MSZMP-n belül a reformot pártolókkal szemben sorakoztak a változásokat ellenző káderek, valamint a külpolitikai nyomás is befolyásolta a lehetőségeket. 1962-ben a korszak egyik „meghatározó” gazdaságpolitikusa, Fekete János úgy vélte, hogy az ország devizaforintra tehető adóssága megközelíti a 3 milliárdot. A pártvezetés a Szovjetunió segítségét kérte, remélve, hogy így megoldódnak a problémák. Kádár János kijelentette: „Nem hiszem, hogy mi előbb csődbe jussunk, mint az USA vagy Svájc.” Egy évvel később jött a feketeleves: az 1963-as évben berobbanó búzaválság során, a pártállam az amerikai hitelpiachoz fordult segítségért. Ekkor már olyan súlyos volt a devizahelyzet, hogy Nyers Rezső emlékei szerint „naponta kellett összeszedni a fedezetet ahhoz, hogy importálnitudjon az ország.” Mindennek ellenére Kádár nem engedett az életszínvonal növelését célzó politikájából, így folyamatosan nőtt az import, míg az export arányai romlottak. A lakosság fogyasztása nőtt és tekintettel a taxisblokád eseményeire, érdemes megemlíteni, hogy az 1963-as évben az emberek háromszor annyi autót vásároltak, mint az évtized elején. 1960-ban 9 ezer autó volt az országban, 1965-ben már 100 ezer családnak volt autója.

1964-ben Hruscsovot megpuccsolták és helyére a keményvonalas nézeteket valló Leonyid Brezsnyev került, aki letért az elődje által kijelölt útirányról. Magyarország viszont rá volt kényszerülve, a gazdasági reform mihamarabbi bevezetésére. 1966-ban megindult a puhatolózás, hogy milyen esélyekkel csatlakozhatna az ország a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és a Világbankhoz. Erre azonban csak az 1980-as években kerülhetett sor, mert a szovjetek három alkalommal is megvétózták Magyarország csatlakozási szándékát.

1968. január 1-én életbe lépett az új, tiszavirág életű, gazdasági mechanizmus. Ennek értelmében a központi tervek súlyát csökkentették és növelték a vállalatok tervezési önállóságát. Az új rendszer magában hordozta a központi tervezés és a piacgazdaság bizonyos elemeit. Azonban ennek beindításához is szükség volt pénzforrásokra. A reformoknak és a vállalatok tartalékolásának köszönhetően az ország gazdasága lassú növekedést mutatott. Az elért meglehetősen szerény eredményeket azonban nem kímélte a nemzetközi politikai helyzet: a prágai tavasz, Románia belépése az IMF-be és az 1970-es lengyelországi események alapvető változást hoztak a tömb életében. Kádár saját pozíciója mentésének érdekében beáldozta a gazdasági mechanizmust. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár 1972-ben közölte a magyar vezetővel, hogy nem nézi jószemmel a változásokat. Leállították a gazdasági mechanizmus reformjait és az azt támogató politikusokat félreállították. 1973-ban pedig az első olajárrobbanással alapvetően változtak meg a külgazdasági feltételek. 1973-tól kezdődött az a néhány év, amely alatt Magyarország 8 milliárd dollárnyi új hitelt vett föl, bruttó adósságállománya pedig 1979-re a nagyjából 2 milliárd dolláros szintről 10 milliárd fölé ugrott. Ekkorra alig marad három heti fizetési kötelezettségre elegendő tartalék a magyar államkasszában.

Az 1980-as évekre a fejlődés lelassult, a nemzeti jövedelem folyamatosan csökkent. A második olajárrobbanás következtében az olaj világpiaci ára rövid időn belül az ötszörösére emelkedett. Az év végiéig a 11–13 dolláros szintről 20, majd 40 dollárra emelkedett az olaj hordónkénti ára. A magyar tömegáru leértékelődött, a nyersanyag és az energiaárak viszont felemelkedtek. Az ország által importált cikkek ára 70%-al nőtt, az export viszont alig 40%-os növekedést mutatott. A Szovjetunió felől érkező támogatott energiaimport, amely az 1980-as évekre az ország szükségleteinek több mint felét fedezte, az olajárrobbanás következtében áttért a világpiaci árakat követő ötévenkénti ármegállapításra. Ez azt jelentette, hogy az olajért cserébe sokkal többet kellett fizetnie az országnak, mint azelőtt. Ezen felül 1981-ben a Szovjetunió közölte Magyarországgal, hogy nem tudja a megegyezésekben vállalt olajmennyiséget szállítani az ország számára, ami fájdalmas érvágás volt a gazdaság számára. Magyarország ugyanis a bejövő szállítmány szükségleteken felüli részét dollárért értékesítette nyugaton. 1981 végére a magyar devizatartalékok olyan szintre süllyedtek, hogy alig maradt egy hónapra elegendő biztosíték az államkasszában. Az ország a csőd szélén állt. Magyarországnak nem maradt más választása, mint ismét felvenni a kapcsolatot az IMF-fel. Ezúttal nem maradt más választás. Ahogy Boros Imre, az MNB egyik egykori osztályvezetője fogalmazott: „Többször előfordult, hogy egy fillér devizatartalék sem volt az országban. Borotvaélen táncoltunk. Sokszor volt olyan nap, hogy csak délután egyre derült ki: minden kötelezettségünknek eleget tudunk-e tenni a következő napon.” Mivel azonban a pártvezetés ragaszkodott az életszínvonal fenntartásához, újabb hiteleket vettek fel, amelyeket csak nyugati pénzügyi köröktől szerezhettek be, ám ezeket strukturális átalakítások helyett, tűzoltásra használták fel. A gazdasági helyzet folyamatos romlásának arányát jól mutatja, hogy 1980-ra az adósság megközelítette a 9,5 milliárd dollárt!

Mindezekről a magyar polgárok semmit sem tudtak. Havasi Ferenc KB-titkár erről később úgy nyilatkozott, hogy fölöslegesen nem akarták ezzel traktálni az embereket, hiszen úgy sem tudtak volna segíteni az ügyben. Németh Miklós, későbbi miniszterelnök, 1978-tól a Tervhivatal Közgazdasági Főosztályán dolgozott, így tisztában volt az adósság valós mértékével, azonban titoktartási kötelezettsége volt. Ő és munkatársai is folyamatosan falakba ütköztek, amikor a vezetés felé akarták jelezni a helyzet súlyosságát. A pártvezetés az 1970-es évektől szisztematikusan hamisította meg a gazdasági adatokat, hogy azokat jobb színben tüntesse fel és ezzel megakadályozza a teljes összeomlást, illetve segítse a hitelek megszerzését. Azt, hogy a hivatalos és a valódi számok különböznek, Németh Miklós szerint az országban csupán 40-50 ember tudta. 1982-ben már minden héten pénteken készült jelentés arról Kádár János részére, hogy vajon „a következő héten is kinyit-e a Nemzeti Bank?”

A taxisblokád szempontjából érdekes tényező, hogy 1970 és 1980 között a magyarországi személygépkocsik száma a korábbiakhoz képest megnégyszereződött. 1986-ban az 1000 főre jutó gépkocsik száma 135-re nőtt, amely a szintén szocialista Lengyelországban csak 99 volt. Mindez természetesen hozzájárult a fokozott nyersanyagigényhez, hiszen egyre több üzemanyagra volt szüksége az országnak, nem csak a személygépkocsik számának növekedése, de a tömegközlekedési eszközök gyarapodása miatt is.

Idővel az exportból származó bevétel már a hitelek kamatjainak fedezetére sem volt elegendő. Emiatt a folyamatosan növekvő adóssághalmazt csak újabb hitelek felvételével sikerült finanszírozni. Hiába javasolták a pártvezetés számára a reformok mihamarabbi megkezdését, Kádár a tervezetet többször is elutasította. 1984-ben a főtitkár arra jutott, hogy továbbra sem hajlandó megszorításokat bevezetni. Az elhibázott döntések 1989-re 10-ről 20 milliárd dollárra növelték az ország adósságállományát. 1987-ben a már említett Fekete Jánostól, az MNB akkori első elnökhelyettesétől, saját beosztottjai kértek engedély, hogy eljuttathassák Németh Miklóshoz, az MSZMP KB akkori gazdaságpolitikai titkárához, azt a dokumentumot, amelyben leírták, hogy az éves deficit mellett 1988-ban az állam nem finanszírozható.

Így lépett be Magyarország az 1988-as évbe, amely a rendszerváltoztatás eseményeinek, ha úgy tetszik, az első fontos esztendeje volt. 1988 elején új adórendszert vezettek be, megjelent a személyi jövedelemadó és az áfa, de mindez nem javított a helyzeten. Az életszínvonal tovább hanyatlott. A belpolitikában fontos változások következett be: Kádár Jánost 1988 májusában lemondatták pártfőtitkári pozíciójáról, helyét Grósz Károly vette át. Novembertől Németh Miklós lett a minisztertanács elnöke. Az ekkor már aktívan politizáló ellenzéki szervezetek is jelentős tényezőkké váltak a belpolitikában. 1989 novemberében a magyar vezetés először az IMF vezetését, majd a Parlamentet tájékoztatta arról, hogy az eddig publikált adatok hamisak voltak és bevallott 17–18 milliárd helyett, 20 milliárd dolláros adósságállománnyal kell számolni. A válság kezelése érdekében a Németh-kormány rendkívül szigorú költségvetési tervezetet készített, az üzemanyag árát például 10–15 százalékkal tervezték emelni.

1989 vége úgy érte az országot, hogy az csak az IMF készenléti hitelének köszönhetően kerülte el a fizetésképtelenséget. 1990. május 2-án ilyen helyzetben vette át az ország irányítását az első szabadon választott Országgyűlés és az Antall József vezette kormány. Antall úgy fogalmazott, hogy talán soha nem „örökölt ilyen súlyos hagyatékot elődeitől” egyetlen magyar kormány sem, ennek ellenére arra fognak törekedni, hogy Magyarország minden adósságát visszafizesse és gazdaságát megreformálja.

László Bernadett

Folytatása következik!