„Üres az istálló s a jászol / idén se lesz nálunk karácsony / hiába vártok / nem jönnek a három királyok” – írta Kányádi Sándor 1989-ben Isten háta mögött című versének első strófájában. (A vers lett az alapja a Bikini együttes Temesvári vasárnap című dalának.) Románia lakói számára valóban úgy tűnt, hogy a rémálom soha nem ér véget. Közép-Európa utolsó sztálinista típusú diktatúrája szilárdan tartotta magát. A hatalom az 1970-es évek elejére teljesen a Ceausescu-család: egy tanulatlan cipészinas és hat elemis felesége (bár azt sem sikerült neki teljesen abszolválni) Elena Ceausescu kezébe került. Észak-koreai látogatását követően a pártvezér az ott látott mintát honosította meg Romániában. Elvárta, hogy az országban élők istenítsék őt és családját, közben teljesen kizsákmányolta Romániát és lakosságát.

Az 1970-es évek második felétől Romániát a „3F” országaként tartották nyilván. Az „f” betű három román szó kezdőbetűje: éhség, sötétség, hideg – ez a három kifejezés jellemezte az országban élők mindennapjait. Közben a pártvezető magánvagyona mesés méreteket öltött, amelynek forrásául az olaj és az emberek szolgáltak. Utóbbi magyarázatául, egy ízben Ceausescu kijelentette: „Országunknak három erőforrása van: az olaj, a zsidók és a németek.” Mielőtt a két népcsoport kapcsán arra gondolnánk, hogy a diktátor humánerőforrásként tekintett a fenti két nép képviselőire, ki kell ábrándítanunk az olvasót. Ceausescu szó szerint „kilóra” eladta országa zsidó és német nemzetiségű lakóit Izrael Államnak és a Német Szövetségi Köztársaságnak. Az egy emberért fizetendő összeg az illető képzettségétől függött, tehát például egy diplomás több éves szakmai tapasztalattal rendelkező mérnök „drágább volt”, mint egy mezőgazdasági munkás. Az így megszerzett vételár – természetesen keményvalutában, amit a kommunista vezetők mindig is nagyon szerettek – a család külföldi bankszámláit gazdagította. A diktátor az 1980-as években megindította a szisztematizálási terv néven hírhedté vált falurombolási projektjét, amelynek célja a falvak és ezen keresztül a vidéki társadalom eltüntetése volt. A lakókat megfosztották házuktól, majd külvárosi komfort nélküli panelházakba kényszerítették őket, amelynek az árát még ki is fizettették a saját házuktól megfosztott emberektől.

A program különösen súlyosan érintette az erdélyi magyarságot. Ceausescu betegesen gyűlölte a magyarokat, így a falurombolási program mellett számtalan más adminisztratív és erőszakos eszközzel igyekezett ellehetetleníteni a magyar kisebbség mindennapi életét. Ha kellett, akár gyilkoltak is. 1989. szeptember 15-én Temesvárott eltemették Újvárossy Ernő református presbitert. Újvárossy, a fiatal helybeli református lelkész, Tőkés László legközelebbi munkatársa volt, holttestét egy városszéli erdőben találták meg. A Securitate folytonos zaklatásainak volt kitéve, közösségszervező tevékenysége miatt. Holttestét zárt koporsóban kapta meg a család, azt fel nem nyithatták. A gyilkosságot fenyegetésnek szánták, célpontja Tőkés László volt.

A fiatal Tőkés László 1971-ben kezdte meg tanulmányait, a Protestáns Teológiai Intézetben, Kolozsvárott. A román állambiztonsági szervek a kezdetektől kiemelt figyelmet fordítottak az intézményre és hallgatóira. Az 1940-es évek végén állami parancsra valamennyi felekezet lelkészképzését e falak között végezték. A kommunista hatalom szándékai a képzés ellehetetlenítését célozták, de az összevonással még inkább megerősítették az egyházak együttműködését. Mindemellett az oktatói kar jelentős része a Securitate informátoraként folyamatosan tájékoztatta az államrendőrséget a tanárok és a hallgatók megnyilvánulásairól. Tőkés tanulmányai kezdetétől nyíltan meg merte fogalmazni a véleményét. A Securitate 1973-ban helyezte első fokozatú megfigyelés alá, saját tanára Izsák Vilmos jelentése alapján. Indoklásul az Intézet karácsonyi ünnepségének megszervezését hozta fel. A műsor keretében a Megváltó születését mutatták be, amelyet a tanár-informátor úgy értékelt, mint ami „nacionalista magyar egységbe kovácsolja” a hallgatókat! Innentől kezdve, egyetlen kisebb megszakítással, egészen 1989-ig a Securitate látókörében élte az életét Tőkés László. Az övénél vaskosabb megfigyelési anyagot csupán egyetlen egyházi személy tudhatott a magáénak: Márton Áron püspök. Az 1970-es években többször is megpróbálták beszervezni, de mindvégig sikeresen kitért a kísérletek elől. Taktikájának része volt, hogy egy-egy kihallgatás után minden ismerősének elmondta, vagy leírta a vele történteket, s azt hogy mit vár tőle a Securitate.

1975-ben, tanulmányai befejeztével Brassóba kapott segédlelkészi megbízatást, két évvel később Désre helyezték át. A gyakori áthelyezések a kommunista hatóságok egyházellenes politikájának bevált eszközét képezték, így próbálták megakadályozni a lelkész/lelkipásztor hatékony közösségépítő tevékenységét. Emellett szándékosan csak olyan kihelyezésekre adtak engedélyt a lelkészeknek, ahol a magyar lakosság aránya elenyésző volt. Utóbbi állomáshelyén került újra kapcsolatba gyermekkori barátjával, Szőcs Gézával, aki 1982-ben felkérte, hogy írjon tanulmányt az erdélyi református egyház helyzetéről az Ellenpontok című szamizdat-kiadványba. Ebben Tőkés megfogalmazta: „A párt monopolizálja az egész társadalmat. Egész jól szervezett ateista propagandagépezetével a vallásos tudat kiirtására törekszik.” A tanulmány publikálását követően a Securitate szervei eldöntötték, hogy Tőkést mindenképpen elhallgattatják. A „szervek” gondoskodása nem kerülte el a fiatal segédlelkész figyelmét, tudott a megfigyeléséről, útlevélkérelmét 1974 és 1982 között három ízben is elutasították. Ettől függetlenül Tőkés a lelkészi hivatása mellett aktív közéleti szerepet vállalt mindkét állomáshelyén, amelynek köszönhetően a magyarság szellemi és kulturális élete fokozatosan fejlődött. 1983–1984-ben egyszerre éri el a csúcspontját a Tőkés László és édesapja Tőkés István elleni támadássorozat. 1984-ben Tőkést felmentették dési segédlelkészi állásából és megfosztották palástviselési jogától. Édesapját, a kolozsvári Teológiai Intézet tanárát kényszernyugdíjazták.

Ezt két év munkanélküliség követte, amelyet Kolozsvárott élt át. 1986-ban a Securitate támogatásával a nagyváradi püspökség felajánlott egy temesvári segédlelkészi állást Tőkésnek. Hosszú vívódás után elfogadja az új hivatalt, bár tudta, hogy a Securitate és a kollaboráns egyházvezetés célja ismételt félreállítása a nem különösebben erős temesvári gyülekezetben.

Tőkés László és családja – felesége és három hónapos kisfia – 1986 decemberében érkeztek meg Temesvárra. A helyi lelkész, Peuker Leó esperes, a „vörösnyakkendős pap” ellenszenvvel, mondhatni gyűlölettel fogadta a családot. Lakhelyüknek a templom egyik régi fűtetlen raktárhelységét jelölte ki munkát pedig, néhány temetésen kívül szinte egyáltalán nem bízott az új segédlelkészre. Ez az állapot 1987. január 16-án Peuker halálával megszűnt. Tőkés helyettes lelkészként végezte a továbbiakban a feladatát, aminek köszönhetően a temesvári református gyülekezet rövid idő alatt felvirágzott. A fiatal lelkész korábbi állomáshelyeihez hasonlóan kulturális rendezvényeket szervezett, amelyek célja a magyar identitás és kultúra erősítése volt. 1988. október 31-én, nagy sikerű Dsida Jenő-emlékestet szervezett, amelyet a hatóságok rendszer elleni szervezkedésként értékeltek. Igazi közösségi életet teremtett a parókián. „Megérkezett egy fiatal papocska, aki nagyon szeretetre méltó ember és olyan dolgokat mer kimondani, amit azelőtt senki sem mert” – jellemezte Tőkést az egyházközség egyik tagja. Tőkés nyíltan bírálta a kommunisták falurombolási programját, valamint az egyházak ellehetetlenítését. A Securitate és a nagyváradi püspökség mindent elkövetett Tőkés ellehetetlenítésére, 1989-re ismét az áthelyezés eszközét próbálták meg bevetni a sikeres és szeretett lelkész ellen.

A jó pásztor munkája azonban beért 1989-re. Amikor a temesvári presbitérium értesült Papp László nagyváradi püspök Tőkést érintő áthelyezési döntéséről, rendkívüli közgyűlésükön Tőkést végleges lelkipásztoruknak nyilvánították, egyben megvonták a püspök áthelyezési jogát. Ettől függetlenül Papp László április 1-én felmentette állásából a lelkészt, a döntést a Vallásügyi Főosztály is megerősítette. A lelkészt és családját ért hatósági zaklatások ezt követően még intenzívebbé váltak. A püspökség a lakhatás jogától is meg kívánta fosztani lelkészét, aki erre önkéntes belső száműzetésbe vonult lakásába. Parókiáját csak temetések celebrálása végett hagyta el, akkor is csak barátok kíséretében. A Magyar Televízió Panoráma című adásában július 24-én bemutatták a hónapokkal korábban, egy kanadai forgatócsoport által készített interjút a lelkésszel. A kanadai filmesek, saját szabadságukat, s talán életüket kockáztatták a film elkészítésével és Romániából való kicsempészésével. Az interjúban Tőkés bemutatta saját és családja kiszolgáltatott helyzetét, beszélt a falurombolásról, és az emberellenes romániai viszonyokról. Az interjú hatása leírhatatlan volt. Sokan, nem csupán magyarok, de a térség román és szerb lakossága is bátorságot merített a lelkész példájából. „Akkor és ott nem volt nyelvi, etnikai, vallási ellentét” – írta naplójában Dr. Bárányi Ferenc a temesvári klinika orvosa. 

Szeptembertől a veszély állandósult és fokozódott. Szeptember elején ismeretlenek meggyilkolták Tőkés legközelebbi munkatársát, Újvárossy Ernő presbitert. „Újvárossy Ernő halála megszentelte az ellenállást.” – jelentette ki Tőkés. A hihetetlen bátorságról tanúságot tevő lelkész egyetlen hatékony eszköze saját és családja épségének védelmére az volt, hogy hétről-hétre a szószékről kiprédikálta az őket ért hatósági zaklatásokat: „A templomban minden vasárnap kihirdettem, hogy mi történik velünk, hogyan figyelnek minket a szekusok, hogyan törik be az ablakainkat, milyen fenyegetéseket kapunk telefonon vagy levélben”. November 2-án a családra a Securitate emberei a saját lakásukban támadtak rá, késekkel, bajonettel. A támadást a családfő és segítői sebesüléseik ellenére visszaverték. A hatóságok úgy állították be az esetet, mintha azt maga Tőkés László szervezte volna meg.

Decemberre a parókiát a hatóságok és a Securitate teljes zár alá vonta. A látogatókat igazoltatták, sokszor megmotozták és az is előfordult, hogy egyszerűen elzavarták őket az épülettől. A közösség azonban minden eszközzel kiállt pásztora mellett. Ételt szállítottak a családnak, sőt a téli fűtéshez szükséges tüzelőanyagot is ők juttatták be, nem hétköznapi eszközökkel, a parókia épületébe. „A hívek vasárnap tűzifát vittek a szatyrukban.” – jegyzi meg az események egyik tanúja.

December 10-én Tőkés az Istentisztelet végén bejelentette, hogy 15-én kilakoltatják őt és családját a parókiáról. A híveket arra kérte, jöjjenek aznap az épület elé és legyenek szemtanúi az eseményeknek. December 14-én a kora esti órákban közel negyven fős csoport gyűlt össze a parókia épülete előtt a tiltás ellenére. Másnapra a tömeg jelentősen megnövekedett. Magyarok, románok, szerbek gyűltek össze az épület előtt. Az ablakokon keresztül kenyeret, tejet és más élelmiszert adtak be a Tőkés-családnak. „Tőkés László lelkipásztor ablakai alatt 1989. december 15-én pattant ki az a szikra, amely lángra lobbantotta a forradalom tüzét Temesváron.” – emlékezett vissza az eseményekre Aurora-Lola Miescu, a család szomszédja. A tömeg kitartott, s estére több ezer fősre duzzadt. Rövid időn belül elhangzottak az első rendszerellenes jelszavak. A hatóságok megijedtek. December 16-án a tömegben már gyári munkások és egyetemisták csoportjai is megjelentek. Nyilvánvalóvá vált: a Tőkés László mellett szimpátiatüntetés felkeléssé formálódott. A város több pontján megkezdődtek az összecsapások a felkelők és a hatóságok között. Közben Bukarest engedélyezte a hadsereg bevetését a felkelők ellen. „A vörös zászlókat, a sarlót és kalapácsot, valamint a „nép legszeretettebb fia” és a „világhírű tudós” műveit kezdték kidobálni az ablakokon, és kint felgyújtani.” – emlékezett vissza az eseményekre Petru Dugulescu temesvári baptista lelkész.

Hajnalra a tömeg elhagyta a parókia előtti Mária teret, s a városban zajló harcokban vett részt. A Securitate ezt kihasználva hajnali 3 óra után betört a parókia épületébe. „Az ajtót ránk törték és durva hangon ordibáltak, Lászlóról lerángatták a palástját a földre, és lökdösték kifelé, a kezét hátra szorítva, közben ütötték, ahol érték.” – emlékezett Tőkés felesége az eseményekre. Tőkés Lászlót családjával és a védelmükre siető barátaikkal együtt a templomban fogják el. „Imádkozzál csak, utoljára teszed!” – ezzel a felszólítással a lelkészt ütlegelve egy autóhoz kísérték és családjával együtt elszállították a szilágysági Menyőre. Aznap Nicolae Ceausescu Bukarestben jelentette a Végrehajtó Bizottságnak, hogy a Tőkés-ügy „megoldódott”. Közben Temesvárott elszabadult a pokol. A Securitate emberei válogatás nélkül lőttek mindenkire. „Valóságos embervadászat kezdődött, a parkban mindenkire lőttek, aki megmozdult.” – írta naplójában Bárányi doktor, akinek köszönhetően név szerint ismerhetjük a temesvári sortűz áldozatait, hiszen ő volt az, aki életét kockáztatva kicsempészte a halottak névsorát munkahelyéről, a temesvári kórházból, miközben a Securitate hűtőkocsikkal szállította el megsemmisíteni a holttesteket, hogy nyoma se maradjon az eseményeknek. A pártvezetés és a Securitate közben végleg elvesztette az ellenőrzést a város felett, egyre inkább egyértelművé vált, hogy a közben országossá váló rendszerellenes felkelés el fogja söpörni a diktatúrát. December 22-én Bárányi az alábbi sorokat jegyezte fel naplójában: „Emberek ezrei ujjongtak, ugráltak, sírtak, kacagtak örömükben, összeölelkeztek, mindenki mindenkivel, minden autó dudált. Őrjöngött a város.”

Közben Tőkés László és családja a forradalom eseményeit a szilágysági Menyőn, teljes elzártságban élte át. Minden nap kihallgatásra vitték őket, életük bizonytalanságban és félelemben telt. Ez az állapot a diktátor-házaspár kivégzését követően egy csapásra megszűnt. December 25-én a család arra lett figyelmes, hogy a Securitate egységei nagy kapkodás közepette elhagyják a települést. A lelkész és családja valóban szabaddá vált, ahogy az ország is megszabadult Európa utolsó sztálinista diktátorától és családjától. „Ma az Antikrisztus meghalt és Jézus Krisztus újjászületett Romániában.” – 1989. december 25-én a román televízió a fenti sorral indította esti hírműsorát. A Karácsony visszatért Romániába és magával hozta a szabadságot.

Balogh Gábor