1945-öt követően hamar világossá vált, hogy a párizsi béketárgyalások során nem lehet számítani a trianoni békediktátum legalább részleges felülvizsgálatára sem. Sőt, további három települést, Dunacsúnt, Horvátjárfalut és Oroszvárt is Csehszlovákiához csatolták. Ezzel létrejött az ún. „pozsonyi hídfő”, ami kulcsfontosságú volt a Bős-nagymarosi vízlépcső későbbi építése szempontjából. Az 1947-es párizsi békeszerződés abban is különbözött a trianonitól, hogy előbbiben már említés szintjén sem beszéltek a nemzeti kisebbségeket megillető jogokról. 1920-ban – habár teljesen értelmetlenül – de legalább még próbálkoztak ezzel a békediktátum megalkotói. A határon túli magyar kisebbség teljesen magára maradt. Jugoszláviában közel 20 ezren váltak a partizánok és a jugoszláv belügyi csapatok áldozatává. Csehszlovákiában kollektív jogfosztás várt a felvidéki magyarságra, míg a Szovjetunió részévé váló Kárpátalja esetében Sztálint idézve: „A magyar kérdés vagonkérdés”. Romániában az 1944 őszén Észak-Erdélybe a szovjetek nyomán bevonuló román haderő olyan magyarellenes pogromokat hajtott végre, hogy maga Malinovszkij marsall kért és kapott engedélyt Sztálintól a román katonák térségből való kivonására és szovjet katonai közigazgatás bevezetésére Erdélyben.

A kommunista diktatúra kiépülését követően a határon túli magyarság ügye hosszú időre lekerült a napirendről. Változást csak az 1956-os esztendő hozott. Ekkor Magyarország és Románia között megélénkültek a kapcsolatok, amelynek eredményeképpen megnőtt a kölcsönös tanulmányutak és az ösztöndíjak száma. Pándi Pál a Szabad nép újságírója, a lap 1956. szeptember 9-i számában Közös dolgainkról című írásában így fogalmazott: „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél átlépve a határt, »külföldön« érzi magát”. Hasonló gondolatot, akár fél évvel korábban nyilvánosan megfogalmazni egyáltalán nem lehetett. De nem tartott sokáig az enyhülés. Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjai alatt a határon túli magyarok közösségei egyértelműen a szabadságharcosokkal voltak szolidárisak. 1956 után „ellenforradalmiság” vádjával mintegy 600 magyart tartóztattak le Erdélyben. Jelentős részüket bíróság elé állították. A végrehajtott halálos ítélettől a súlyos börtönbüntetésen át a kényszermunkáig terjed a megtorlás eszköztárának spektruma. Közben Románia hitelbe adott élelmiszerrel és az MSZMP brosúráinak romániai kinyomtatásával segítette a kádári diktatúra megszilárdulását. Kádár 1958-ban mondott köszönetet a román állampárt segítségéért. Hálája fejében lemondott a határon túli magyarság jogainak képviseletéről. Nem kérdőjelezte meg a magyarellenes intézkedéseket: a koncepciós pereket, a halálos ítéleteket, a Bolyai Egyetem felszámolását, a magyarlakta területek, városok – így például Kolozsvár – etnikai arányainak mesterséges  és általában erőszakos megváltoztatását. 1958-as romániai körútján Kolozsvárott megjátszott ártatlansággal kérdezte a pályaudvaron őt fogadó magyar nemzetiségű párttagoktól: „Nem is tudtam, hogy Kolozsváron még élnek magyarok”. Útitársa és a megtorlások politikájában egyik fő segítője, Kállai Gyula sem maradt el főnöke mögött. Kállai Marosvásárhelyen egy munkásgyűlésen jelentette ki: „Amennyiben az ellenforradalom győz Magyarországon, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháborúk kezdetét, éppen a magyar és a román nép lett volna annak első áldozata”. Ezzel a magyarországi kommunista vezetés legitimálta a romániai magyarellenes intézkedéseket.

1956 után több mint húsz évet kellett várni, hogy a nemzeti összetartozás kérdése, ha csak egy rövid időre, mindössze két írás erejéig megjelenjen a nyilvánosság előtt. Illyés Gyula 1977–1978 fordulóján közölte Válasz Herdernek és Adynak című írását a Magyar Nemzetben. Illyés dolgozatában nevén nevezi a problémát: „A marxista pártok, elöl az akkor még élő Lenin pártjával, történelmi bűnnek nevezték azt a békediktátumot, amely a magyar anyanyelvűek közül minden harmadikat – összesen több mint hárommillió lelket – más államba helyezett. A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor épp ily módon szakadt három részre. Az Alpok és a Kárpátok közt mintegy tizenötmillió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország határain belül: a többi kívül, nagyrészt úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja”. Illyés a dolgozat második részében pontosan bemutatta „Európa legnagyobb kisebbségének” sorsát. Az anyanyelvi oktatás megszüntetése, az adminisztratív elnyomó intézkedések, valamint a többségi népesség betelepítése homogén nemzetiségi területre egyaránt napirenden voltak valamennyi utódállamban. Illyés Gyula írása úgy hatott, mint „puskalövés a sötét éjszakában”. A pártvezetés azonban nem engedte a kérdést a nyilvánosság előtt tovább fejtegetni. Újabb hosszú tíz évnek kellett eltelnie, hogy a határon túli magyarság sorsa a közvélemény elé kerülhessen.

A Kádár-korszak két legfontosabb történelmi tabutémája az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint a trianoni békediktátum és következményei voltak. Érdemi változás ezen a képleten egészen az 1980-as évekig nem történt. Nem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás három legfontosabb tíz-, sőt százezres megmozdulásokkal alátámasztott követelése is a fenti két történelmi eseményhez kötődött. A Bős-nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tiltakozások, az erdélyi falurombolás elleni tüntetés, valamint az ’56-os hősök újratemetése egyaránt arról tanúskodtak, hogy az anyaországban élő magyarok nem felejtették el a nemzeti összetartozás érzését, pedig a diktatúra fennállásának négy évtizede alatt mindent megtett azért, hogy kiölje az emberekből az együvé tartozás érzését. „Évtizedek óta először történik meg, hogy magyar ügyért, önként és szabadon állunk ki, jószántunkból és tiszta szívvel évtizedek óta először történik meg, hogy egy valóban alulról induló kezdeményezés gyűjt egybe ennyi magyart” – olvashatjuk Csurka Istvánnak, az erdélyi falurombolás elleni 1988. június 27-i tüntetésre írt beszédében.

A rendszerváltoztatás során ugyan sikerült elérni mind a vízlépcső magyarországi építésének, mind pedig a falurombolás programjának leállítását, de az 1990 utáni események azt igazolták, hogy a trianoni békediktátum öröksége még mindig súlyos teherként nehezedik a térség országaiban élőkre. 1990 „fekete márciusa” Marosvásárhelyen, vagy éppen a Duna egyoldalú elterelése 1992-ben Csehszlovákia részéről egyaránt igazolták, hogy a kérdés még mindig aktuális.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Várhelyi Iván