1981. november 1-én Vargha János biológus Egyre távolabb a jótól címmel dolgozatot publikált a Valóság folyóiratban. Az írás részletesen elemzi a bős–nagymarosi beruházás környezet- és tájromboló hatásait. Sokan ezt a cikket tekintik a Duna-mozgalom megszületése pillanatának. Vargha János volt az, aki szakmai érvekkel alátámasztott írásával felhívta a figyelmet a beruházás természetromboló jellegére. A Duna Kör hivatalosan 1984-ben alakult meg, de a szervezet tevékenysége felölelte az évtized első felét is. A Duna védelmére irányuló kezdeményezés egyre nagyobb figyelmet kapott. Így nem véletlen, hogy a közben szerveződő ellenzéki mozgalmak – különösen a leendő Szabad Kezdeményezések Hálózata – próbált rátelepedni a Körre, amit azonban Vargha János sikeresen elhárított. Lányi András a Duna Kör egyik ikonikus alakja említi a Terror Háza Múzeum archívumának adott korábbi interjújában, hogy Vargha célja a mozgalom függetlenségének a megőrzése volt, az hogy fennmaradjon a politikamentesség látszata, mivel az emberek így könnyebben tudtak azonosulni egy ránézésre politikailag ártalmatlan, környezetvédelmi mozgalommal. Kétség kívül így indult a szervezkedés, azonban nagyon hamar egyértelművé vált, hogy az jóval több, mint tiltakozás a természetkárosítás ellen. Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója írja könyvében: „Ez az első ránézésre környezetvédő megmozdulás tehát valójában a Kádár-rendszer lényegét támadta, amikor beleszólást követelt a politikába, ami a pártelit kizárólagos előjoga volt, és nem tűrte tovább, hogy a feje felett, nélküle, sőt ellenére szülessenek visszafordíthatatlan döntések.”

A belügyi szervek idővel kiemelt figyelmet fordítottak a mozgalomra, mivel számukra is egyértelművé vált, hogy annak keretében jóval többről van szó, mint környezetvédelmi akciók szervezéséről. A mozgalom tagjai 1984-ben szamizdat folyóiratot alapítottak, ADuna Kör Hírei címmel. Vargha János visszaemlékezése szerint a Kör lényegében a folyóirat körül szerveződő társaságból verbuválódott. A Duna Kör megalakulását követő évben rangos külföldi elismerést kapott. 1985-ben a magyar természetvédő egyesületet kitüntették a Right Livelihood Award díjával, amelyet alternatív Nobel-díjként tartanak számon. Az elismerés nem csupán a Kör addigi tevékenységének eredményességét ismerte el, de egyben biztosította a Duna Kör által képviselt célok állandó nemzetközi nyilvánosságát is. Mindez pedig kifejezetten ijesztőnek tűnt az állampárt számára. Ugyanakkor Magyarországon is egyre nagyobb figyelem övezte a természetvédők és a gátépíttetők csatáját. 1985-ben döntött úgy a Duna Kör, hogy aláírásgyűjtésbe kezd az építkezés jövőjéről rendezendő népszavazás érdekében. Szándékukról 1986 februárjában értesítették az Elnöki Tanácsot, kérve a pártállami főhatóságot, rendelje el ő maga a népszavazást, hogy kiderüljön, milyen mértékű a társadalmi támogatottsága vagy éppen az elutasítottsága az építkezésnek. „A társadalomnak jogában áll tudni, milyen áldozatot követel tőle egy-egy gazdaságpolitikai és politikai döntés, és jogában áll eldönteni, hogy az ezzel együtt járó áldozatot vállalja-e, a következményeit elviseli-e. A magyar állam- és pártvezetés – a gazdasági nehézségekre hivatkozva – az elmúlt években többször kérte a társadalom türelmét, megértését és támogatását. Fontosnak tartjuk, hogy az államvezetés a vízlépcsőrendszer felépítésére vonatkozó történelmi súlyú döntés felelősségét ossza meg a magyar társadalommal.” – fogalmaznak a szervezők az Elnöki Tanács tagjaihoz írott levelükben. Ehhez a nyílt hangnemhez a pártállami vezetők egyáltalán nem voltak hozzászokva.

Természetesen az Elnöki Tanács nem rendelte el népszavazás kiírását, a beruházás pedig folytatódott. A Duna Kör szó szerint az utcára vitte a kérdést. 1986. február 8-ra környezetvédelmi sétát szerveztek a Margitszigetre, ahol a tervek szerint a résztvevők egy elődást hallgathattak volna meg az erőműépítés ivóvízkészletekre gyakorolt hatásáról. A belügyi szervek nyomására a sétát a szervezők végül lefújták, azonban néhányan – köztük osztrák környezetvédők – akik nem értesültek időben a séta elhalasztásáról, megjelentek a kiinduló pontként megjelölt Batthyány téren, ahol az odavezényelt rohamrendőrök brutálisan szétverték a társaságot. Bár a rendezvény elvileg kudarcba fulladt, valójában ez volt az első esemény, amely elég élesen hívta fel a magyar közvélemény figyelmét a beruházás okozta problémákra és arra, hogy van egy az állampárttól független szervezet, amely az építkezés leállítása, így pedig a környezet megóvása érdekében jött létre. Varghát a III/III a „séta” szétverése után külön figyelmeztette, hogy „cselekménye törvénybe ütköző”, mire Vargha annyit felelt, hogy a „környezetvédelem nem rendőri feladat”.

Sokaknak ez az 1986-os februári epizód nyitotta fel a szemét. Milyen ország az, ahol egy ártatlan környezetvédelmi sétát a rendőrök brutális kegyetlenséggel vernek szét, a főszervezőt pedig a belső elhárítás emberei hallgatják ki és fenyegetik meg. A kommunista hatalom ezzel hatalmas öngólt rúgott. Saját maga járult hozzá ahhoz, hogy egy környezetvédelmi mozgalom a legaktívabb rendszerváltoztató szervezetté váljon. Karátson Gábor festő, író, a Duna Kör egyik legikonikusabb tagjának gondolatát kölcsönözve: „Magyarország lett az egyetlen a volt szocialista táborból, amelyben egy környezetvédelmi ügy oly módon vált központi jelentőségűvé, hogy a természetrombolók veresége mindjárt magát a rendszert is magával rántotta.”

A következő években a bős–nagymarosi beruházás tovább folytatódott, ahogy a Duna Kör tevékenysége is.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Philipp Tibor