Magyarország 1945 utáni történelmének talán legmeghatározóbb személyisége volt Kádár János, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően került az ország élére, s hatalmát a rendszerváltoztatás kezdetéig megőrizte. Regnálása a szabadságharc leverését követő súlyos megtorlással kezdődött, amit a később gulyáskommunizmusnak nevezett periódus váltott fel. A pártvezető végig a helyén maradt, onnan csak az 1988. májusi országos pártértekezlet mozdította el, amelyen leváltották főtitkári pozíciójából, s helyette a tényleges hatalommal nem rendelkező pártelnöki tisztségbe helyezték.
Kádár János neve egybeforrt Magyarország 1956 utáni történelmével, mivel 1988-ig az ő kezében összpontosult a hatalom. Szinte egész élete a kommunista párt szolgálatában telt el: a két világháború között tagja volt az illegális kommunista mozgalomnak, amiért többször le is tartóztatták, majd 1945-öt követően részt vett a kommunista diktatúra kialakításában és fenntartásában. 1950-ben letartóztatták és egy koncepciós per keretében életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1954-ben a munkásmozgalmi perek rehabilitációja során helyezték szabadlábra, pártbizottsági titkárként folytathatta megszakított pártmunkáját. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetén Nagy Imre új kormányában államminiszteri pozíciót foglalt el, azonban november elején Moszkvába távozott, ahonnan a szabadságharc leverésére érkező szovjet csapatokkal tért vissza Magyarországra, majd Budapestre. A szabadságharc leverése után Kádár vezetésével az ország történelmében addig példátlan megtorlás következett, és így – bebörtönzések és akasztások közepette – vette kezdetét a Kádár-korszak.
A kezdeti lendület, majd a „kádári konszolidáció” azonban idővel megtorpant. Az 1980-as évek végére a Szovjetunió alulmaradni látszott a hidegháborús versengésben. Brezsnyev után gyorsan cserélődtek a pártfőtitkárok. A gorbacsovi reformok megteremtették a lehetőséget az addigi gazdaságpolitika átalakítására, az ideológiai kötöttségektől való függés lazítására is, ám ez az irány nem felelt meg a kádári konzervativizmusnak. 1988 márciusában egy Vagyim Medvegyev által írt jelentésben az a kép rajzolódott ki a magyar főtitkárról, hogy képtelen megújítani a párt politikáját és nem érzékeli a társadalom hangulatának változásait.
1985 márciusában az MSZMP XIII. Kongresszusán még megválasztották a Központi Bizottság főtitkárának. Az ország gazdasága csődközeli állapotban volt, ami veszélyforrást jelentett a hatalom számára, hiszen a Kádár-korszak egyik legfontosabb önlegitimációs eleme a viszonylagos jólét biztosítása volt. Mindezeket tetézte, hogy közeledett a forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulója, amely szintén feszült helyzetet eredményezett. Ezt példázza a Tiszatáj című folyóirat 1986-os betiltása. A lap júniusi számában publikálták Nagy Gáspár költő A fiú naplójából című versét, amelynek nyitósorai a kerek évfordulóra utalnak: „…és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa..” A lapot a vers közlése miatt betiltották. Mindez jól mutatja, hogy a pártvezetés még az 1980-as évek közepén is őrizte 1956 titkát, aminek a nyilvánosságra hozatala a rendszer másik, legfőbb legitimációs alapját döntötte volna meg. Kádár egészségügyi állapota közben fokozatosan romlott.
1988 májusában az országos pártértekezleten végül – szovjet nyomásra – döntés született: Kádárt kihagyták a Politikai Bizottságból, és nem választották meg újból a párt titkárának, helyét Grósz Károly vette át. A későbbiekben a pártelnöki tisztséget töltötte be, amely mögött azonban nem volt tényleges hatalom, így Kádár politikai befolyása lényegében megszűnt. Ezzel együtt megtörtént a párt vezető testületeinek átalakítása is, amelyekbe nem kerültek be azok a személyek, akiken keresztül az eltávolított pártvezető érvényt tudott volna szerezni szavának.
Aznap este, amikor pártelnökké „buktatták”, felléptek betegségének első komolyabb tünetei. Állapota ezt követően egyre rosszabb lett, műtéten esett át, hosszú időszakokat töltött betegállományban vagy szabadságon. Egy évvel később, 1989. április 12-én váratlanul megjelent és felszólalt a KB ülésén. Az ekkor már súlyos állapotban lévő zavart elmeállapotú pártelnök beszéde ledöbbentette a testület tagjait: „Én nem bánom, Önök akármit mondanak ezután, és akármit mondanak, mert engem nyugodtan agyonlőhet bárki, mert én most már ennek a felelősségnek a tudatában voltam, hogy én megnevezni senkit sem fogok. Senkit nem fogok, kivéve azt, akit Önök titkos szavazással megválasztanak. És sok vizet kérek, mert ideges vagyok.” A pártvezetés végül május 8-án végül döntést hozott arról, hogy Kádár Jánost egészségi állapotára való tekintettel felmentik a KB-tagság alól és pártelnöki tisztségéből.
Kádár halála ritka és érdekes keretet adott a történelemnek. Hosszú betegség után 1989. július 6-án hunyt el éppen azon a napon, amelyen felmentették a vádak alól Nagy Imrét és társait, akiknek elítélésében és kivégzésében Kádár tevékeny szerepet játszott.
Lakatos Dorina