A rendszerváltoztatást követő időszakban, a főszereplő Czettl Andor egyetemi tanár (Cserhalmi György) egy nap elmegy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába és állampolgári jogával élve kikéri a rá vonatkozó iratanyag másolatát, egyben jelzi, hogy szeretné megismerni a róla jelentést író személy adatait. A levéltár hamarosan értesíti ügyfelét, hogy a kért anyagot kutathatóvá tették számára. Czettl ekkor megtudja, hogy egykori megfigyelője nem más volt, mint közeli barátja Pásztor János (Derzsi János). A hír teljesen letaglózza a főszereplőt, aki próbál kapcsolatba lépni az ekkor már súlyos beteg Pásztorral. Kísérlete kudarcba fullad, így egy újságcikkben írja meg felfedezését és azzal kapcsolatos érzéseit. Pásztor az írásra televíziós interjúban válaszol, ahol bejelenti, nem kér bocsánatot egykori besúgott barátaitól, mert valójában ő az, aki áldozata volt az előző rendszernek, így nem érzi magát bocsánatkérésre kötelezettnek. A két főszereplő találkozása végül nem marad el, de egyetlen szót sem szólnak – nem tudnak szólni – egymáshoz. Végül Pásztor öngyilkos lesz, míg Czettl látható módon képtelen továbblépni besúgó barátja esetén.

A film a rendszerváltoztatás utáni időszak egyik legfajsúlyosabb kérdését járja körbe. A 2000-es évek óta Magyarországon minden állampolgárnak lehetősége van elolvasnia a róla szóló ügynökjelentéseket sőt, a besúgók személyi adatait is megismerheti. Az információs kárpótlás kérdése azóta is napirenden van Magyarországon. Vannak érvek mellette és ellene egyaránt. Cserhalmi Sára filmje egy olyan epizódot ragadott ki ebből a történetből, amelyhez sok hasonló történt meg az elmúlt időszakban.

A filmet megelőző beszélgetés során elhangzott: nem ügynökfilmet készített a rendező, hanem egy barátság megromlásának a történetét próbálta meg bemutatni. A történelmi hátteret nem használta kulisszaként, mivel az más irányba vitte volna a film tematikáját. A rendszerváltoztatást követően, élve iratbetekintési jogukkal, sokan szembesültek azzal, hogy olyan személy írt róluk éveken, sőt akár évtizedeken keresztül jelentéseket a belső elhárítás számára, aki a bizalmasuknak, barátjuknak számított. Ez a kellemetlen felfedezés valóságos csapás volt az érintettek számára. A filmrendező Békés Márton kérdésére elmondta, hogy számtalan, a való életből vett példa inspirálta a film elkészítésekor, egyetlen példát, Tar Sándor író esetét emelte ki, akiről a rendszerváltoztatás után derült ki ügynökmúltja.

A film számtalan, az ügynökügy kapcsán felmerülő kérdést fölvet. Külön kiemelendők azok a párbeszédek, amelyek a témát érintik. Mi szükség van erre? Nem-e kellene elengedni végre ezt az egészet? Valójában ki is a tettes, és ki az igazi áldozat? Miért döntött valaki úgy, hogy jelentéseket ír az állambiztonságnak, adott esetben a saját legközelebbi barátairól? A fenti kérdések egytől-egyig felmerülnek a film során, de konszenzusra nem jutnak a szereplők egyik esetben sem, ami jól mutatja, hogy az ügynökmúlt kérdésköre a mai napig megosztja a közvéleményt.

A beszélgetés során Békés Márton kiemelte, hogy a filmről írott kritikákban visszatérő állítás az, hogy nincs katarzis. A rendező erre úgy reagált, hogy nem is akart katarzisélményt. Mindez azonban cseppet sem ront a film színvonalán, sőt. Éppen a katarzis hiánya mutatja a legjobban azt, hogy nem egy lezárt témáról van szó, hanem éppen ellenkezőleg, még mindig számtalan kérdés van az ügynökmúlt és az erre épülő információs kárpótlás kapcsán, amely kérdésekben a mai napig nincs társadalmi konszenzus.

Cserhalmi Sára filmje tűpontos látlelete annak, hogy a múlt feldolgozása nem záródik le a megfigyelő adatainak megismerésével, utána immáron új megközelítésben kell feldolgozni az újra megelevenedő múltat és azt a csapást, amit az ügynök személye jelenthet számunkra. S miközben többen „ügynöklisták” azonnali nyilvánosságra hozását követelik, addig – ahogy azt a film is tökéletesen érzékeltette – az egykori tartótisztek vígan élik a világukat.

Balogh Gábor