Az 1980-as évtized második felére a gulyáskommunizmus által biztosított „jólét” végleg kifulladt. A felelőtlen gazdaságpolitika eredményeképpen a magyar gazdaság szerkezete több évtizedes hátrányba került a nyugati országokhoz képest, ráadásul az országot csak óriási összegű nyugati hitelekből tudta finanszírozni a pártállam. Az így biztosított viszonylagos jólét, azaz az áru- és élelmiszerellátás folyamatossága a rendszerváltoztatást megelőzően már az olyan termékek esetében is kérdésessé vált, mint a zöldségfélék. Ekkor azonban az ok nem az áruhiány, hanem a fogyasztói árak drasztikus emelkedése volt. Ezt kiküszöbölendő, a Magyar Demokrata Fórum egyik budapesti aktivistája, Zacsek Gyula kezdeményezte, hogy jöjjön létre egy olyan kiskereskedelmi tér, ahol a termelők közvetlenül, közvetítő beiktatása nélkül adhatják el termékeiket a vásárlóknak. Az ötletet az MDF felkarolta, így lehetővé vált az, hogy a vidéki kistermelőknek ne kelljen alacsony áron eladni termékeiket a nagykereskedéseknek, így legalább a saját termelési költségeik garantáltan megtérültek. A vásárlók számára pedig megadatott a lehetőség, hogy olcsó áron jussanak jó minőségű zöldség és gyümölcsfélékhez.

MDF-piacokat a főváros több pontján is szerveztek, különböző időpontokban. A helyszín általában valamelyik nagyobb lakónegyed közelében, vagy forgalmas csomóponton volt. Így került sor „piacozásra” a békásmegyeri HÉV-állomáson, az Örs vezér terén, vagy éppen a Határ úti metrómegállónál. Utóbbi helyszín volt az első 1989 augusztusának második felében. Ekkor két IFA teherautó 50 mázsa burgonyát és ugyanennyi mákot szállított a rögtönzött piac területére. Jellemző módon az árut a vásárlók hamar szétkapkodták, így délelőtt már szinte semmit sem lehetett kapni. Nem véletlen, hogy a Magyar Televízió ezt az időpontot választotta tudósítása elkészítésére, hiszen így az esti Híradóban már nagy betűkkel lehetett hirdetni: „Csődöt mondott az MDF-piac!” Az állampárti propaganda félrevezetése azonban nem ért célba. A kezdeményezés rövid időn belül sikeres vállalkozássá nőtte ki magát. Az első néhány alkalommal még előfordult, hogy a korábban feliratkozó termelő végül nem érkezett meg szállítmányával az adott napon, de rövid időn belül a fővárosi MDF-piacok már az árubőségről, a minőségről és az elérhető árakról szóltak. A kezdeti érdektelenségre a pártállami irányítás alatt álló sajtó néhány képviselője gúnyosan reagált, azonban már szeptemberben megjelentek a napilapokban az első cikkek, amelyek elismerően nyilatkoztak a rendszerváltoztató párt egyedi kezdeményezéséről. Kereslet és kínálat, minőség és jó árfekvés hamar egymásra talált. Szeptember 15-én a rendszerváltoztató hangulattal cseppet sem vádolható Népszava tudósítója így írt a vásárokról: „A korábbi 7 óra helyett újabban már 5 órakor élni kezd a parkírozó: aki a Nyírségből hozza a krumplit és az almát, Jánoshalmáról a cseresznyepaprikát, vagy Bajáról a mézet, az általában már előző este letáborozik a parkírozó aszfaltján, és az élelmesebb vevők nem hagyják, hogy hasukra süssön a Nap.”

A piacok, illetve Zacsek Gyula kifejezésével élve a „hetivásárok” idővel valóban heti rendszerességgel kerültek megrendezésre, a város egyre több pontján. Az árusítás általában közvetlenül a teherautókról történt. A vásárlókat az MDF felhívásaiban előre tájékoztatta, hogy az adott hétvégén és helyszínen milyen termékek lesznek elérhetőek és milyen áron. Ennek is köszönhető, hogy a vásárok népszerűsége töretlen maradt, aminek természetesen nem örült mindenki felhőtlenül. A pártvezetés megakadályozni a kezdeményezést nem merte, ezért a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa védnöksége alatt „Jót, olcsón” jelmondattal hirdettek meg hetivásárt, fővárosi művelődési házakban. Az itt megvásárolható, jellemzően a termelőszövetkezetekből érkező áruk, szintén hamar gazdára találtak, de ez egyáltalán nem vett el semmit az MDF-piacok sikeréből. Ugyanakkor bebizonyította azt, hogy a pártvezetés képtelen érdemi megoldásokat találni alapvető társadalmi és gazdasági problémákra. Miközben az 1989-es év egyik legsikeresebb civil kezdeményezése zömében őstermelők révén ki tudta elégíteni a vásárlói igényeket, az állami gazdaságokban és a termelőszövetkezetekben tetemes mennyiségben megrohadt a burgonya és a hagyma, mert a funkcionáriusok kénytelenek voltak megszervezni az áru fővárosba juttatását. Nem meglepő módon néhány hét elteltével a megyeszékhelyeken is „megnyíltak” az első MDF-piacok, amelyek a budapestihez hasonló kínálattal és árakkal várták a helyieket. Így a hasonló hirdetések idővel már hozzátartoztak a helyi élethez: „Az MDF székesfehérvári és dunaújvárosi szervezete szombaton reggel 6 órától burgonyavásárt rendez Székesfehérváron a használtcikk-piac mellett. Várható ár: 6,50/kg.”

A sikeres piacnapok lebonyolításán Zacsek Gyula vezetésével egy egész stáb dolgozott. Már néhány hét után egyértelművé vált a vállalkozás sikere, amit az is jelzett, hogy a vásárlók hetente országszerte mintegy kétmillió forintot spóroltak meg azzal, hogy az MDF-piacokon vásároltak, s a közvetítő kereskedelem kiiktatásával a termelők is legalább ekkora hasznot tudhattak a magukénak. Idővel az árukínálat is bővült, s szezonálisan többféle termék is beszerezhetővé vált a hetivásárokon. Debrecenben például a hortobágyi halgazdaság termékei és más húskészítmények is elérhetővé váltak.

Az MDF-piacok a rendszerváltoztatást követően is tovább működtek, idővel átalakultak, s bőségesebb árukínálattal jelentkeztek. Néhány év múlva a piacok jelentős része az új élelmiszer-áruházak bőséges kínálata miatt megszűnt, de azt a néhány hetivásárt, amely a mai napig talpon maradt, a helyiek sokszor még mindig MDF-piacnak nevezik. Mindennek fényében nem túlzás kijelenteni: az MDF-piac, a rendszerváltoztatás folyamatának egyik legsikeresebb polgári kezdeményezése volt.

Balogh Gábor