A Magyar Szabadság Éve

Etnikai konfliktus a Szovjetunió végóráiban: Hegyi-Karabah I.

A szovjet kommunista párt vezetői hiába állították, hogy létrejött egy új történelmi közösség, a „szovjet nép”, a Szovjetunió mégsem vált a különböző nemzetiségek „olvasztótégelyévé” –15 tagköztársaságának mintegy 120 különböző nyelvet beszélő nemzetiségei esetében ez nem is volt elvárható. Sokak szerint a kommunista birodalom szétesésének egyik legfőbb oka – a politikai és gazdasági rendszer összeomlásán kívül – a felszínre kerülő és erősödő etnikai ellentétek voltak.

Az első világégés végjátékában, 1918-ban, egy hónappal a központi hatalmak és a bolsevik Oroszország között megkötött breszt-litovszki békét követően létrejött a tiszavirág életű Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság. Az államszervezet nagyjából a mai Azerbajdzsán, Dél-Oszétia, Hegyi-Karabah, Grúzia és Örményország területén helyezkedett el. Bár az állam fővárosában, Tbilisziben is aláírták a breszt-litovszki békét, az Oszmán Birodalomnak vállalhatatlan területi követelései voltak. A harcok folytatásának eredménye az lett, hogy 1918. május 26-án Grúzia, majd Örményország és Azerbajdzsán is kikiáltotta függetlenségét, „Transzkaukázia”, mint állam nem létezett többé. Kaotikus állapotok uralkodtak, vörös és fehér katonák, török egységek és brit intervenciós erők egyaránt portyáztak a térségben. Örményország és Azerbajdzsán is csatározásokba keveredett egymással, főként Karabah miatt.

 1922-ben Joszif Visszarionovics Sztálin tanácsára – aki ekkor nemzetiségi népbiztos volt – a Szovjetunió tagállamaként létrejött a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság. A föderáción belül Azerbajdzsán megkapta Nahicsevánt, hogy a türk azerieknek legyen közös határa Törökországgal, és a többségében örmények által lakott Hegyi-Karabahot. Az azerieket előnyben részesítő stratégia alapját az új, atatürki Törökországgal való jó diplomáciai kapcsolatok kiépítése és a bakui olajmezők gazdagsága tette indokolttá. Egy 1936-os közigazgatási változást követően a terület három tagállamra darabolódott, a Grúz SzSzK-ra, az Örmény SzSzK-ra és az Azeri SzSzK-ra, Nahicseván és Karabah autonóm területként, de azeri felügyelet alatt maradt.

A szovjet nemzetiségi politika törésvonalai már a Brezsnyev-érában kezdtek megmutatkozni. 1978-ban grúz diákok Tbilisziben tüntettek egy, a grúz nyelvet háttérbe szorító nyelvhasználati törvény ellen, 1986-ban a kazah Alma-Atában pedig azért demonstráltak, mert Gorbacsov leváltotta a kazah kommunista párt főtitkárát. A posztra, a korábbi gyakorlattal ellentétben, nem egy helyi nemzetiségit, hanem egy oroszt neveztek ki. A gorbacsovi reformok azt éreztették a helyi elitekkel, hogy mozgásterük megnövekedett, a jereváni vezetés pedig abban bízott, hogy végre esély nyílik Karabah helyzetének rendezésére. Az örmény vezetés korábban többször próbálkozott a terület Jereván alá helyezésével, 1945-ben, 1963-ban, 1977-ben és 1983-ban. Moszkva azonban továbbra sem mutatott hajlandóságot a párbeszédre és elutasította az örmény igényeket. A szovjet vezetés passzivitása azt eredményezte a későbbiekben, hogy nem tudott döntőbíróként közreműködni a konfliktus feloldásában. Hamarosan megerősödött az örmény nemzeti mozgalom, az örmény értelmiség megalapította a Karabah Bizottságot. A Karabahba történő azeri betelepítésekre a soft-power eszközeivel kívántak választ adni, tömegesen juttatták az autonóm területre az örmény patriotizmust megerősítő anyagokat: szórólapokat, magnószalagokat, könyveket.

1988 februárjában a karabahi vezetés népszavazást tartott abban a kérdésben, hogy a továbbiakban az autonóm terület lakói azeri vagy örmény fennhatóság alatt kívánnak-e élni. A lakosság elsöprő többsége, 80 százaléka Jerevánra voksolt (ez nagyjából a terület nemzetiségi arányainak is megfelelt), amit Moszkva és Baku azonban nem ismert el. Ezt követően február 11-én Karabah legnagyobb városában, Stepanakertben a diákok bojkottálták a tanórákat és az utcára vonultak. A tanulókat tömegek követték, majd egy héttel később a tüntetések átterjedtek Jerevánba, ahol 18-án 5000 tüntetővel kezdődtek a tiltakozások, de másnapra a város főterén (akkoriban Lenin tér, napjainkban Köztársaság tér) tízszer annyian voltak jelen, egyes becslések szerint ennél több, közel 100 000 ember gyűlt össze 19-én. Az örmény iskolák és a nem létfontosságú üzletek és üzemek bezártak. Az emberáradatban örmény és szovjet zászló mellett Gorbacsov portré is felbukkant, ezzel azt kívánták kifejezésre juttatni, hogy a megmozdulás nem a Szovjetunió és a kommunista rendszer ellen irányul, hanem Karabah önrendelkezését kívánja elérni. A transzparenseken olyan jelszavak voltak olvashatók, mint „Karabah a peresztrojka próbája” és „az önmeghatározás nem szélsőségesség”.

Február 22-én a karabahi Askeranban azeriek dühös tömege csapott össze a rendfenntartó erőkkel és a helyi örményekkel, aminek következtében sokan megsebesültek és két azeri életét vesztette. Hat nappal később Szumgaitban, a Bakutól 20 kilométerre található iparvárosban örményellenes pogromok törtek ki, harminc örményt meglincseltek, ezreket megsebesítettek. Moszkva próbálta megbékíteni a feleket, de a szellem ekkorra már kiszabadult a palackból. Az események eszkalálódtak, a tüntetések és az utcai erőszak mindennapossá váltak, az etnikai kisebbségek folyamatos zaklatásnak voltak kitéve mindkét szovjet tagállamban. Örményországból és Karabahból azeriek, Azerbajdzsánból örmények tízezrei menekültek a további atrocitások elől.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Folytatása következik!