A Magyar Szabadság Éve

Nagymaros vagy Grószmaros?

1988. szeptember 12-én nem csak Budapesten, de számos vidéki városban, így például Szegeden is a fenti kérdés tematizálta a közbeszédet. Délután öt órakor közel négyezer tüntető lepte el a Dugonics teret, hogy tiltakozzon nem csupán a beruházás ellen, de az azzal kapcsolatos félretájékoztatás miatt is. 

A tiltakozó szegediek „perújrafelvételt” követeltek a vízlépcső ügyében. Már napokkal a tüntetés előtt, a városszerte szétszórt röplapokon követelték az építkezés leállítását és a tisztességes és kimerítő tájékoztatást arra vonatkozóan, hogy okoz-e, és ha igen milyen mértékű természetkárosítást a nagyberuházás. Nem ok nélkül követelték utóbbit a szegediek, hiszen a dunai építkezések kapcsán érdemi információ a sajtóban egyáltalán nem jelent meg, így a közvélemény a hivatalos forrásokból egyáltalán nem tudott tájékozódni. Írásos nyoma eddig ugyan nem került elő a témában elrendelt sajtózárlatnak, de azt tudni kell, hogy ilyet nagyon ritkán foglaltak írásba. A közlési tilalom alá eső tematikákat általában szóban közölték, azonban egy idő után már erre sem volt szükség, hiszen az újságírók tudták azt, hogy miről lehet írni és miről nem.

A szegedi tüntetés szervezői a vízlépcső beruházás kapcsán magáról a diktatúráról, s annak politikai gyakorlatáról mondtak véleményt. A főszervező, Ötvös Tamás mindezt meg is erősítette a Délmagyarország 1988. szeptember 13-i számában olvasható tudósítás szerint. Kifejtette, a tiltakozás legfontosabb követelése az, hogy állítsák le az építkezést és írjanak ki népszavazást a folytatás ügyében. Elhangzott az is, hogy a terület helyreállítását az irreálisan magas katonai költségvetés, illetve a párt tömegszervezeteinek a támogatásából lehetne lefaragni. A javaslat a lap tudósítója szerint óriási tapsot kapott.

A tiltakozók valamennyien aláírtak egy petíciót is a megyei napilapnak címezve, amely az alábbi szöveget tartalmazta: „Alulírottak, a társadalom és a természeti környezet jelenéért és jövőjéért felelősséget érző állampolgárok, arra kérjük a Délmagyarország szerkesztőségét, hogy a lap a bős–nagymarosi vízlépcső építésével kapcsolatos, már most folyó, nyílt szakmai-társadalmi vitába, esetleg akár csak másodközlések segítségével is, de külön vitarovattal kapcsolódjon be. Azért tartjuk fontosnak ezt, mert sokan vannak olyan újságolvasók, akik csak ezt az egy napilapot olvassák, ám szükséges, hogy különösen egy esetleges népszavazás esetére az ő tájékoztatásuk is egy minimális szinten megoldott legyen”. A lap változtatás nélkül lehozta a fenti szöveget.

A Csongrád Megyei Hírlap másnapi számában röviden szintén foglalkozott a tüntetéssel. A cikk szerzője elismerte, hogy a rendezvény elérte a célját, hiszen a vízlépcső kérdését sikerült elhelyezni a megyeszékhely közbeszédében. Ez nem kis teljesítmény volt Csongrád megyében, amelyet a népnyelv csak „Pol Pot megyének” gúnyolt, hírhedt első titkára ifjabb Komócsin Mihálynak a névadó kambodzsai diktátorra hajazó módszerei miatt. 1988-ban, a rendszerváltoztatás hajnalán a megyében és a megyeszékhelyen élők rácáfoltak az elnevezésre, és megmutatták, hogy nem félnek a pártállam vezetőitől, egyben bátran és nyíltan megfogalmazták politikai véleményüket, ebben az esetben Bős–Nagymaros, s rajta keresztül tágabb értelemben az ország jövője kérdésében.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Philipp Tibor