1989 augusztusában, ha valaki elkövette azt a hibát, hogy autóval igyekezett a Zugligeti Szent Család templomba misére, akkor abból csúnya késés lett. A Szarvas Gábor úton és a mellékutcákban mozdulni nem lehetett a DDR matricás Wartburgoktól és Trabantoktól. A plébánia és a két szomszédos telek kertjében katonai sátrak látványa fogadta a híveket. A járdán tűt nem lehetett leejteni, mindenütt német beszéd hallatszott. Az egész egyházközség megbolydult, mindenki azzal volt elfoglalva, hogyan tudná kivenni a részét a segítségből. A zugligeti közösség és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1989 nyarán történelmet csinált: több tízezer keletnémet ember számára nyújtott segítséget, és ezzel Európa legnagyobb humanitárius segélyakcióját hajtotta végre.
Berlinben még állt az „Antifasiszta Védőfal”, mikor az osztrák-magyar határon a Vasfüggöny bontása megkezdődött. No, nem azért, mert a „reformkommunisták” elkötelezettek lettek volna az egységes Európa eszméje mellett. A Vasfüggöny lebontása voltaképpen pótcselekvés volt, mert valódi funkcióját nem tudta betölteni, korszerű megoldásra pedig nem volt pénz. A műszaki határzár technikailag teljesen elavult: működése kiismerhetővé vált, a határsértők egyre gyakrabban áthatoltak rajta úgy, hogy nem történt riasztás. A bekövetkezett riasztások döntő többségét pedig időjárási viszontagságok, illetve a vadon élő állatok mozgása okozta. A gyakori téves riasztások demoralizálták a határőrség állományát – a működőképesség fenntartása egyre költségesebb volt és egyre kevésbé hatékony. Mikor Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter rituálisan átvágta a Vasfüggönyt – abból már alig állt valami. Az utolsó darabjának szimbolikus átvágása pusztán médiaesemény volt, a rendszerváltó pártállami elit hamis mítoszának megteremtését szolgálta.
A valódi rendszerváltoztatási szándék a rendszeren kívül keletkezett, főszereplői nem a pártállami nómenklatúra képviselői voltak. A Páneurópai Piknik nevű rendezvényt az MDF debreceni alapszervezete, valamint a Soproni Ellenzéki Kerekasztal pártjai kezdeményezték. A rendezvénnyel kapcsolatban tudni lehetett, hogy ideiglenesen meg fogják nyitni az osztrák – magyar határt és ez a szokásosnál is nagyobb forgalmat eredményezett az NDK és a Magyarország között. A határőrség számolt a megnövekedő érdeklődéssel, de arra, ami ez után történt, nem voltak felkészülve. Magyarországot ugyanis heteken belül ellepték az keletnémet állampolgárok, akik hivatalosan pusztán üdülni jöttek a Balaton partjára. A magyar tenger már a hatvanas évekről a nemet családegyesítés helyszíne volt: a kettészakított családok tagjai itt legálisan találkozhattak – jóllehet a titkosszolgálatok figyelmétől kísérve.
A XII. kerületi Nógrádi utcában ’89 nyarán elképesztő állapotok uralkodtak. Itt volt az NSZK Nagykövetségének Konzuli Osztálya. Keletnémet családok, köztük kisgyermekesek is, a konzulátus előtt csöveztek. Voltak, akik lakókocsival jöttek, de a többség egyszerűen autóval és nem kevesen a szabad ég alatt aludtak éjszakákon át. A magyar hatóságok részéről hivatalos állásfoglalás nem volt a kialakult helyzetről, az NDK menekültek hivatalosan még csak turisták voltak ekkor. A nemzetközi sajtó interjút készített a keletnémetek százaival, akik egyöntetűen és határozottan leszögezték: semmi szín alatt nem mennek vissza a kommunista Kelet-Németországba. A Magyar Népköztársaság politikai vezetése pedig lapított, mert egyaránt meg akart felelni Kelet és Nyugat felé: a szovjeket és az NDK felé a hű szövetségest játszották, nyugat-felé pedig az emberarcú szocialistát, akik bontják a diktatúrát.
A budai utcákon, a Balaton partján, valamint a nyugati határ közelében azonban egyre nőtt a keletnémetek száma.
Kozma Imre atya ekkor döntött úgy, hogy amennyire kapacitásai lehetővé teszik, a Magyar-Máltai Szeretetszolgálat nevében befogadja a menekülteket. A zugligeti egyházközség tagjai a templom kertjében sörpadokat állítottak fel és nagy kondérokból meleg ételt osztottak a rászorulóknak. A környékbeliek – s idővel mások is – az otthonaikba fogadták be a menekülteket. Imre atya akkor nem gondolt a politikára, az pláne nem jutott eszébe, hogy történelmet ír.
Az események 1989. augusztus 19-én vettek éles fordulatot. A keletnémet menekültek elözönlötték a határátkelőt és behatoltak Ausztriába. A sikeres, csoportos határátlépés híre futótűzként terjedt, így a Magyarországra érkező keletnémetek száma egyre csak nőtt. A STASI sem tudta kezelni a helyzetet. Egyre több hírszerzőt küldtek Magyarországra, akik a háztetőkről fotózták a Zugligeti templom kertjében dekkoló honfitársaikat. Bevetették a suttogó propagandát is: a menekültek közé vegyülve bíztatták őket, hogy nyugodtan térjenek haza – nem esik majd bántódásuk. A felimert ügynököket azonban a menekültek kifütyülték és kivetették maguk közül. A csoportos, illegális határátkeléseknek voltak halálos áldozatai is. A túlélők azt mondták, hogy nem egyszerű határőrök vadásztak rájuk, hanem különleges alakulatok, melyek tagjai fejmagasságban lőttek, éles lőszerrel. Voltak sérültek és halottak is – ezek pontos számát a mai napig nem lehet tudni.
A magyar szocialista diktatúra egyáltalán nem volt segítő szándékú. Egyszerűen csak nem voltak urai a helyzetnek, amit később úgy interpretáltak, mintha humanitárius szempontok is szerepet játszottak volna döntéseik mögött. A valóságban bizonytalankodtak, improvizáltak. A határellenőrzés ismét egyre szigorúbb lett. Augusztus végén Nagycenk közelében visszafordították a keleti irányból érkező DDR-es kocsikat. A határmenti települések lakói rendszeres fegyverropogásról számoltak be. A Magyar Népköztársaság vezetői szorult helyzetben voltak: egyfelől bizonygatniuk kellett a Varsói Szövetség tagjainak, hogy ők tartják a sort, náluk ugyan nincs elhajlás! Másfelől pedig már a holnapra készültek: már javában zajlott az állami javak magánkézbejuttatása, és köttettek a háttéralkuk a nyugati nagytőkével. A magyar szocialistáknak jól esett nekik fürdeni a nyugati sajtó dicséretében. A pártállami nomenklatúra aztán nem bírta tovább a nemzetközi nyomást: nem tudtak gondoskodni a menekültek többszázezer főre duzzadt áradatával. 1989 szeptemberében ezért úgy döntöttek: megnyitják a határokat.
A valódi rendszerváltoztatás a szívekben és a magyar otthonokban zajlott. A sátortábor a zugligeti templom kertjében maga volt a forradalom: az emberség és az együttérzés diadala a szocializmus felett. A XXI. Század Intézet és a Terror Háza Múzeum 2015. február 2-án Petőfi Emléklap a Helytállásért elnevezésű elismerést adományozott a Páneurópai Piknik szervezőinek, valamint az 1989-ben hazánkba menekülő keletnémet állampolgárok segítőinek. Az elismerés átadásának előzménye az évente odaítélt Petőfi-díj, amelyet 2014-ben Filep Mária, a Páneurópai Piknik ötletgazdája és egyik főszervezője, illetve Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője vehetett át. Az emléklappal olyan személyek munkásságát, helytállását, bátorságát ismerik el, akik a kommunista diktatúra ideológiai szorítása ellenére is emberséget mutattak.
Pogrányi Lovas Miklós