1988. szeptember 2. és 4. között a Duna Kör nemzetközi tudományos konferenciát szervezett Budapesten, a dunai duzzasztógátak témájában. A rendezvény során mérnököktől, biológusoktól, geológusoktól elhangzó előadások egyaránt alátámasztották a Bős és Nagymaros között zajló gigaberuházás leállításának szükségességét. A konferencia megszervezése egyben jól mutatja, hogy a Duna Kör nem „utcai érvekkel” küzdött a beruházás ellen, de a tevékenységét tudományosan helytálló állításokra alapozta.
1988-ban a Bős és Nagymaros között épülő vízlépcső kérdése a magyar környezetvédő mozgalmak, mindenekelőtt a Duna Kör jóvoltából végre nyilvánosságot kapott. Erre szükség is volt, hiszen a beruházással kapcsolatban csak a pártszervek által gondosan cenzúrázott semmitmondó beszámolók jelenhettek meg a magyar sajtóban. Varga Miklós környezetvédelmi államtitkár így írt az ügy kapcsán egy 1988-as levelében: „A bírálat legfőbb kiváltó oka a közvélemény tájékoztatásának hiánya volt.” Valójában nem annyira a „tájékoztatás hiánya”, hanem a szándékos félretájékoztatás volt a fő probléma. Ezt orvosolta a Duna Kör kiadványaival, valamint rendezvényeivel, amelyek fő célja a kérdés tudományos elemzése és a társadalom számára való bemutatása volt. Ebbe a sorba illeszkedik az 1988-as szeptemberi nemzetközi konferencia, amelyre a magyar szakemberek mellett Európa minden részéből meghívtak előadókat. Az elhangzott előadásokat egy évvel később kötetbe rendezték és ki is adták a szervezők.
Vámos Tibor mérnök, akadémikus írja a kötethez írt előszavában: „A bős–nagymarosi erőmű ügye messze túlnyúlik jelentőségében önmagán, pedig az sem kicsiny. Példázata egy gyökeréig hibás döntési mechanizmusnak és amögött egy politikai rendszernek, melyből a döntési mechanizmus logikusan következett.” Csatlakozott az akadémikus szakértő megállapításához Lányi András filmrendező, a Duna Kör aktivistája, aki felszólalásában úgy fogalmazott: „Mindazt, ami Magyarországon társadalmi, gazdasági és erkölcsi válsághoz vezetett, mindazt, ami az országban sürgős változásra érett, megtestesíti és monumentális méretekben hagyományozza a következő nemzedékre a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer.” A felszólalók rávilágítottak arra, hogy ebben az esetben nem csupán egy „átlagos” gigaberuházásról beszélünk, hanem a kommunista diktatúra természetére jellemző döntési folyamatról, amely a párt érdekén kívül semmit és senkit sem vesz figyelembe. Az erőmű építése arra volt hivatott, hogy az 1980-as években gazdasági és társadalmi válságban álló diktatúra bizonyítsa működőképességét. Bizonyítsa azt, hogy még mindig képes a régi eszközökkel, a régi magatartásmintákkal működtetni a rendszerét. Az, hogy az erőműrendszer felépítése az eredményes polgári ellenállás miatt meghiúsult, egyben bebizonyította azt, hogy a rendszer nem életképes. A magyar kommunista diktatúra ezzel elbukta az utolsó, a saját hamis önlegitimációjáért vívott küzdelmet, innentől kezdve nem volt kérdéses, hogy a diktatúra napjai meg vannak számlálva.
A konferencia előadásai bebizonyították, hogy az erőmű felépítése mellett felsorolt gazdasági érvek is tarthatatlanok. A külföldi szakemberek saját hazájukból hozott példákkal bizonyították be, hogy miért nem érdemes belevágni egy ilyen vállalkozásba. A továbbiakban részletesen elemezték a vízlépcsőrendszer felépítése által okozott ökológiai károkat, valamint a tájrombolás következményeit. Részletesen bemutatták a beruházás során megsemmisülő régészeti lelőhelyeket, és elemezték a vállalkozás pénzügyi hátterét is, külön kiemelve azt, hogy a hitelből épülő erőműrendszer évtizedekkel később sem fogja behozni a beruházás valós értékét, ráadásul olyan helyrehozhatatlan károkat okoz a természetes környezetben, ami egész egyszerűen felmérhetetlen. Érdemes idézni Makovecz Imre építész hozzászólását, amely a kommunista gazdaságpolitika lényegét tárja fel: „Egy harmincéves »konszolidációs időszak« végére értünk. A »nyugati« blokk kölcsöneivel konszolidálták Magyarország függőségi állapotát, melyet az első és a második világháború és a békeszerződések garantáltak, elvonva e térség szellemi és gazdasági koherenciájának feltételeit. A konszolidáció a falu szövetkezetesítését és körzetesítését, a mezőgazdaság külterjes üzemi kemizációs és gépesítési programját, a máig továbbfejlesztett atomerőműprogramot, a félbehagyott szénprogramot, a keletre orientált és államilag nyugati kölcsönökkel és más erőkkel támogatott nehézipart, vegyipart, az oktatási »reform«-sorozatot, a tömegemberré alakítás eszközét, a tömeges lakásépítést, és más egyéb, a felsorolásból kimaradtak mellett a szláv és germán érdekeket szolgáló dunai erőmű megépítését jelenti.” Makovecz Imre pontos megállapítása nem csupán a diktatúra elhibázott gazdaságpolitikáját írja le helyesen, de utolsó részében, ahol „szláv” (szovjet) és „germán” (ez esetben osztrák) érdekekről beszél, tökéletesen mutatja be, hogy ez a kommunista beruházás ezúttal sem a magyar érdekek képviseletében valósul meg. A külföldi érdek egyértelmű volt, de hogy miért akarta mindenáron megvalósítani a beruházást a magyar pártvezetés? A fentebb kifejtett okból: érezvén hogy a diktatúra a bukás felé menetel, egy újabb nagy projekttel próbálta bizonyítani életképességét. A konferencián elhangzott előadások azonban egyértelműen leleplezték ezt a szándékot.
Karátson Gábor író, festő, a Duna Kör egyik legikonikusabb alakja írja a kötetben megjelent esszéjében: „Magyarországnak megint egyszer sikerült, önkéntelen, egy világtörténelmi pillanatba belezuhannia.” Ezt az önkéntelenül megélt világtörténelmi pillanatot – s ilyen nem túl sok volt a 20. századi magyar történelemben – sikeresen használta ki az antikommunista ellenzék, s így sikerült a rendszerváltoztatás eredményeképpen megbuktatni a kommunista diktatúrát és elérni a szovjet megszállók távozását. A Duna megmentését keresztül ebben a folyamatban történelmi érdemei vannak a Duna Körnek.
Balogh Gábor
Dobos Lidia – Rácz Judit – Vit László (szerk.): Utánunk az özönvíz. Duna Kör – ELTE ÁJK Politikatudományi Tanszékcsoport, Bp. 1989.
Borítókép: Fortepan / tm