A csoport tagjai a nemzetközi „mail-art” műfajában alkottak. A magyarosan „postai művészetnek” is nevezett stílusirányzat az 1960-as években ütötte fel a fejét. Lényege, hogy a postai tevékenységhez kapcsolódó eszközöket és feliratokat (boríték, pecsét, bélyegek stb.) alkalmazva készítettek művészi alkotásokat. A mozgalom azért vált nemzetközivé mert a benne résztvevők ezekkel az átalakított borítékokkal leveleztek egymással, ily módon az alkotások más országokba is eljuthattak. Az Inconnu magát a nevét is a postaforgalom szakkifejezései közül választotta. A szó jelentése: „a címzett ismeretlen”. Visszaemlékezések szerint azért választották ezt a nem hétköznapi nevet, mivel jól tudták, hogy a belső elhárítás „szakemberei” rendszeresen átnézik az általuk feladott vagy a nekik érkező postai küldeményeket. Azért, hogy legalább az általuk feladott levelek eljuthassanak a címzetthez, a borítékon csak a feladó rovatát töltötték ki – ide valójában nem a saját, hanem a címzett nevét írták – míg a levelet egy kitalált címre postázták. Mivel a postás értelemszerűen nem tudta a fiktív címre kézbesíteni a levelet, „a címzett ismeretlen” alapon a Posta visszaküldte a borítékot és a tartalmát a feladónak, azaz a valódi címzettnek.

Az Inconnu által készített plakátok, szóróanyagok a művészet nyelvén próbálták leleplezni a kommunista diktatúra hazugságait. Így nem véletlen, hogy az állambiztonság és a rendőrség szinte azonnal megkezdte a csapat tagjainak zaklatását. Ez odáig vezetett, hogy a csoport tagjai rövid időn belül kénytelenek voltak elhagyni Szolnokot és Budapesten új életet kezdeni. A fővárosban azonban kapcsolatba kerültek olyan antikommunista személyiségekkel, mint Krassó György, Rácz Sándor, Nagy Jenő, Csengey Dénes és a leendő rendszerváltoztató pártok számtalan más ikonikus tagja. Rövid ideig együttműködtek az AB Független kiadóval, azonban hamarosan Artéria Kiadó néven önálló szamizdatkiadási tevékenységbe kezdtek, illetve Inconnu Press címen saját illegális folyóiratot alapítottak. Velük nem bánt kesztyűs kézzel az állampárt. A folyamatos rendőri és állambiztonsági zaklatások mellett, valamennyi kezdeményezésüket üldözték a hatóságok. Míg a magát „demokratikusnak” nevező ellenzék tagjai keresztbe-kasul körbeutazták a világot az 1980-as évtizedben, az Inconnu tagjai első ízben 1988-ban kaptak útlevelet Nyugatra. Ám még ekkor is előfordult, hogy egyes csoporttagok kiutazását a hatóságok nem támogatták, így útlevélkérelmüket elutasították. Mindezt 1988-ban.

1986-ban az Inconnu emlékkiállítást tervezett az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulója tiszteletére. Ennek érdekében felhívást tettek közzé, amelyet többek között a New York Review of Books is leközölt. Felhívásukban képzőművészeti alkotások létrehozására kérték a művészeket a szabadságharc tematikájában. A beérkező pályaművekből kívánták megvalósítani az A harcoló város/The Fighting City című kiállítást. Az alkotásokat később el akarták árverezni, s a befolyó összegből a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA) kívánták támogatni. Az állambiztonság természetesen az első pillanattól „kiemelt figyelemben” részesítette a kezdeményezést. A beérkező munkák egy részét a belső elhárítás eleve kiemelte a postaforgalomból, míg az Inconnu-höz eljutó alkotásokat a kiállítás megnyitása előtt elkobozták. A csapat tagjai azonban ennek ellenére sem mondták le a kiállítás megnyitóját. Az illegális eseményre érkező meghívottak azonban a falakon nem a beérkezett pályaműveket, hanem a rendőrség által kiállított jegyzőkönyv lapjait olvashatták. Bokros Péter így emlékezett vissza az eseményre: „Végül 1987. január 28-án készen állt a megrendezett kiállítás és jöttek házkutatni, és az egész anyagot, úgy ahogy volt, elvitték. Természtesen kaptunk egy határozatot erről, és távoztak. Azt találtuk ki, hogy ezt a határozatot lemásoljuk, és a képek helyére fölrakjuk, és ez lesz a kiállítási anyag” – olvashatjuk az Életünk folyóirat 2011/11-12. számában. A résztvevők egy rendhagyó tárlatvezetés keretében ismerhették meg a kiállított „anyagot”. Három évvel később, alig néhány nappal az 1956-os hősök újratemetését megelőzően a pártállami hatóságok megsemmisítették a kiállítás elkobzott anyagát.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének megőrzése és az események művészi megjelenítése mindig is fontos eleme volt az Inconnu tevékenységének. Legismertebb alkotásaik is a szabadságharchoz fűződnek. 1988-ban Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján az Inconnu tagjai úgy döntöttek, hogy az Újköztemető 301-es parcellájában kopjafát állítanak az ártatlanul kivégzett szabadságharcos hősök emlékére. A kopjafát a rendőrség nem sokkal felállítása után kidöntötte és elkobozta. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy egy év múlva nem egy jelképes, de valamennyi jeltelen sírhanton kopjafa fog állni a hősök emlékére az Inconnu jóvoltából egy közadakozás eredményeképpen. Mindemellett az újratemetést szervező, Vásárhelyi Miklós vezette Történelmi Emlékezet Bizottsága az Inconnu tagjait, de még az’56-os szabadságharcos Krassó Györgyöt is kizárta az újratemetésen való részvételből.

Az Inconnu-csoport az egyik legradikálisabb antikommunista művészi társulás volt a diktatúra idején. Radikalizmusuk, bátorságuk mindvégig tüske volt a hatalom szemében, ahogy művészi alkotásaik is, amelyek a maguk szatirikus, humoros ábrázolásmódjával leplezték le a kommunista rendszer hazugságait. Munkásságuk kiemelt „terepe” volt az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének megőrzése, különös tekintettel a szabadságharc ártatlanul kivégzett hőseire. „Művészként túlzottan politikusok voltunk. Politikusként túlzottan művészek” – írta az alapító Molnár Tamás, az Inconnu létrehozásának 40. évfordulóján közösségi oldalán. Művészként csalódtak a politikában, a rendszerváltoztatást követően háttérbe szorultak, azonban alkotásaik a mai napig a diktatúra elleni lázadás legikonikusabb művészi önkifejezései.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Vészi Ágnes