1988 őszén, Németh Miklós miniszterelnök kinevezését követően napirendre került a Belügyminisztérium, illetve az állambiztonsági munka új feladatkörének, szervezetének és működésének lehetőségeit felvázoló reformtervek kidolgozásának kérdése is. E kezdeti reformtervek még az egypártrendszerű „szocialista pluralizmus” kereteihez igazodtak, s bár 1989 februárjában az MSZMP KB többpártrendszert elfogadó határozata felülírta ezeket a kereteket, a felgyorsuló eseményeket csak vontatottan követni képes állambiztonsági apparátus gyakorlatában a következő hónapokban sem történt semmilyen változás. A Történelmi Igazságtétel Bizottságának vezetőivel, illetve az MDF Pozsgay Imréhez közel álló szárnyával történő konstruktív egyeztetések ugyancsak azt a feltételezést erősítették, hogy az állambiztonsági munka átalakításával kapcsolatos reformok menete az általuk diktált keretek és időhatárok között mehet majd végbe. E feltételezést támasztotta alá az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai során a demokratikus politikai elitnek az Állambiztonsági Szervezet működésével kapcsolatban mutatkozó  alulinformáltsága, illetve tájékozatlansága is.   

Miután az MSZMP reformszárnyának még 1989 nyarán sem a rendszerváltoztatás, hanem csak a „modellváltás” volt a stratégiai célja, olyan választási eredmény elérésére törekedtek, mely az MSZMP vezetése alatt álló koalíciós kormány alakítására alkalmas parlamentet hoz majd létre. E stratégiai cél elérése érdekében az állambiztonsági apparátus a demokratikus politikai erők, elsősorban a radikálisnak tekintett FIDESZ és SZDSZ vezetők további megfigyelésének, lehallgatásának és a tevékenységeikkel kapcsolatos adatok gyűjtésének feladatát kapta

Érdemes ezt a passzust hosszabban is idézni: „A létrehozott bizottság feladata a fenti céloknak és körülményeknek megfelelő titkos intézkedések megtervezése, végrehajtásának megszervezése és irányítása, a keletkezett információk folyamatos értékelése és a konspirálása. Mind ezek hatékony végrehajtása és elérése érdekében az operatív bizottság országos szintű, a megyei állambiztonsági szervek tevékenységét is tartalmazó Intézkedési tervet készít, melyet a választásokig tartó időszakban a bekövetkezett külső és belső feltételekhez igazodva szükség szerint módosít. A Terv fő rendező elve az, hogy az állambiztonsági szolgálat minden intézkedésének és kombinációjának a minisztérium vezetése által meghatározott célokat kell szolgálnia. Az Állambiztonsági Szolgálat ennek érdekében felhasználja az összes operatív erőt és eszközt. Kiemelkedően fontosnak tekinti, hogy a rendelkezésre álló, ellenőrzött és megbízható hálózati kontingenst, az SZT állományt, valamint a hivatásos és társadalmi kapcsolatokat, a sajtóorgánumoknál és az emigráció körében lévő pozícióit, a történelmi súlyú célnak megfelelően hasznosítsa. Az előbbieken túl figyelembe veszi a Belügyminisztérium valamennyi rendelkezésre álló erejét, valamint felméri az állambiztonsági szervekkel munkakapcsolatban álló és hatás gyakorlására képes tényezők lehetőségeit is.”

Az 1989. novemberi négyigenes népszavazást követően azonban világossá vált, hogy a politikai és társadalmi változások nem tarthatók az elvárt keretek között, ezért Horváth József III/III-as csoportfőnök javaslatot tett az állambiztonsági nyilvántartás rendszerének felülvizsgálatára. A felülvizsgálat indokaként Horváth az Alkotmány illetve a BTK közelmúltban történt módosításán túl, a „társadalom politikai állapotával együtt járó operatív helyzet változását” jelölte meg. Az iratok felülvizsgálatával párhuzamos megsemmisítések mindegyik csoportfőnökségen megindultak, ám rendkívül eltérő mértékben, és kampányszerű iratmegsemmisítésről ebben az időszakban elsősorban csak a III/III-a csoportfőnökség esetében beszélhetünk.

A Végvári József állambiztonsági őrnagy fellépése nyomán 1990. január 5-én kirobbant  Duna-gate botrány – mely során nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki pártok állambiztonsági megfigyelése a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltását követően is folytatódott – egyik fontos következményének nevezhető, hogy a közvélemény mellett végre a rendszerváltó elit is szembesülhetett az Állambiztonsági Szolgálat valóságos természetével, illetve jövőbeli helyzetének tökéletes rendezetlenségével. A botrány jelentős politikai következménye volt továbbá az 1990 tavaszi választások végeredménye is, mely az MSZMP utódpártjának minden előzetes kombinációt elsöprő  hatalmas vereségét jelentette.  

Az állambiztonsági iratok megsemmisítésének, a megsemmisítés mértékének, az iratok további sorsának, illetve az iratok nyilvánosságának kérdése a következő évek, évtizedek állandó témája lett. Ami biztosan elmondható, hogy az iratok megsemmisítése nem 1989 decemberében kezdődött, hanem már korábban, valószínűleg 1988 folyamán elindult, bár kampányszerűvé valóban csak 1989/90 fordulóján vált. A megsemmisítések nem álltak le a Duna-gate botrány kipattanásakor, hanem a következő években is tovább folytak, és jegyzőkönyvek, illetve a megsemmisítésekkel kapcsolatos releváns adatok hiányában a pusztulás mértéke jelenleg sem felmérhető.

Az iratok egy része az 1990-ben létrejött utódszervek birtokába került, jelenleg is e szervek őrizetében van, és minősítéseik esetleges felülvizsgálata, illetve eltörlése függvényében remélhetőleg a jövőben az 1996-ban létrehozott, és 2003 óta Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) néven működő közintézményünkbe kerülhetnek majd. A jelenleg az ÁBTL-ben őrzött és kutatók által megismerhető iratok tehát csak egy töredékét képezik az Állambiztonsági Szolgálatok 1945 és 1990 között létrejött iratanyagainak, s e tény a különbönző időszakokban végrehajtott „jogszerű”, illetve nem dokumentált, kampányszerűen végrehajtott iratmegsemmisítések mellett, az állambiztonság érdekében a világ minden országában jelen lévő szervek működésének belső logikájából következik.

Büky Orsolya