A Magyar Szabadság Éve

A Szovjetunió háborús „trófeája” – az NDK

A berlini fal „leomlása” és az NDK 30 évvel ezelőtti megszűnése a hidegháborús világ végét jelentette. A Német Demokratikus Köztársaság a Szovjetunió számára „presztízs-projekt” volt. Nem csupán a második világháborúban szovjeteket ért német támadás miatt tartották fenn a kommunista államot, de az életképtelen ország működőképességének bizonyítása a Szovjetunió tekintélyét volt hivatott biztosítani. 

A második világháborúban totális vereséget szenvedő náci Németország területén 1945-ben a győztes nagyhatalmak – az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország – megszállási övezeteket hoztak létre. A szövetségesek Németország „feldarabolását” már 1943 októberében – első moszkvai külügyminiszteri konferenciájukon – elhatározták, majd ezt az 1944. szeptember 12-én Londonban aláírt egyezményben meg is erősítették. A felosztást véglegesen az 1945. februári jaltai konferencián szentesítették, ahol a győztesek Németország területén négy megszállási zónát jelöltek ki. Egyúttal az ország fővárosát, Berlint is négy zónára osztották fel.

Németország keleti részét a Szovjetunió tartotta megszállása alatt, de az egykori keleti országrész csak 1949-ben szerveződött állammá. A Vörös Hadsereg 60 ezer fős katonai adminisztrációja már 1945-ben megkezdte a térség szovjetizálását, ehhez a Moszkvából hazatért kommunista vezetőt, Walter Ulbrichtot hívták segítségül. A szovjet hatóságok a közigazgatás és a gazdaságirányítás területéről közel félmillió embert bocsátottak el. Az 1945 szeptember elején elindított „földreformmal” a 3,3 millió hektár földterület kétharmadát magángazdaságoknak osztották szét, a fennmaradt részt állami tulajdonú gazdaságok művelték. A pénzintézetek vagyonát zárolták, míg a nagyiparosok tulajdonát kártalanítás nélkül kisajátították. Ezt a kulcsiparágak 1948-ig tartó államosítása követte. Körülbelül 200 vállalatot szovjet részvénytársasággá alakítottak, ezek a továbbiakban szovjet jóvátételre termeltek.

A keletnémet területek erőszakos szovjetizációjára George Kennan amerikai diplomata már 1946-ban rámutatott, egyben a folyamat feltartóztatását javasolta. Kennan, Bevin angol külügyminiszterrel egyetértésben az amerikai, brit és francia megszállási övezetek egyesítését sürgette. Az amerikai övezetet megszálló erők főparancsnoka, Lucius Clay tábornok Németországból küldött memorandumában azt jelentette Washingtonnak, hogy ha a Szovjetunió megszállási övezetét állammá szervezi, akkor onnan a Rajnáig nyomulhat előre, s egész Németországot – Kelet- és Közép-Európa példájára – „népköztársasággá” alakíthatja. Ezt megelőzendő, 1946 májusában az amerikai és angol övezet egyesítését javasolta.

A nyugati megszállási övezetek egyesítésének egyre valószínűbb megvalósulása miatt a Szovjetunió 1948. március 20-án elhagyta a Szövetséges Ellenőrző Tanácsot. A Szovjet Hadsereg megszálló csapatai, hogy megakadályozzák az egységes német állam létrejöttét, 1948. június 24-én „műszaki nehézségekre” hivatkozva lezárták a Berlinbe vezető szárazföldi közlekedést. A szovjetek erőszakos lépésétől az Egyesült Államok nem riadt meg és Truman elnök július végén Nyugat-Berlin megtartásáról és légi úton történő ellátásának biztosításáról döntött. A berlini válság 1949 májusáig fennállt, amely végére egy négyhatalmi egyezmény tett pontot. A berlini válság következtében az Egyesült Államok vezetésével a brit, francia és amerikai megszállási övezetekből 1949. május 23-án életre hívták a Német Szövetségi Köztársaságot. Az 1949. augusztusi első Bundestag-választásokon a Konrad Adenauer vezette kereszténydemokrata CDU/CSU lett a legerősebb frakció. Velük szemben az ország másik meghatározó politikai ereje a szociáldemokrata SPD lett. Szeptemberben Adenauert az NSZK első kancellárjává választották. A kormány október végén kinyilvánította, hogy az NSZK-t a német egység megvalósulásáig a német nép egyedüli legitim állami szervezetének tekinti.

Az új nyugatnémet állam megalakulását a Szovjetunió nem nézte tétlenül. 1949. október 7-én létrehozták a Német Demokratikus Köztársaságot, az ideiglenes kormány megalakításával Otto Grotewohlt bízták meg, míg Wilhelm Piecket államelnökké nevezték ki. Az NDK már megalakulásának pillanatától a Szovjetunió bábállama volt, a nyugatnémet állammal szemben semmilyen önállóságot nem élvezett, teljes bel- és külpolitikáját Moszkvából irányították. Az NDK külkereskedelmének 80 százaléka kommunista országokba, azon belül is a Szovjetunióba áramlott. A keletnémet államot tehát a sztálini Szovjetunió nemcsak bábállamnak tekintette, hanem – a második világháborúban elszenvedett károk miatt – azt gazdaságilag teljesen ki is szipolyozta. 1952 nyarán a Moszkvából irányított és az országban egyeduralkodó Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) az NDK további átalakítását határozta el: második pártkonferenciáján a „szocializmus alapjainak megteremtését” tűzte ki céljául. Fő belpolitikai iránya a magánipar maradványainak, a parasztok, az iparosok és a kereskedők önállóságának, valamint a „polgári ideológiának” a felszámolása volt. A NSZEP politikája nyomán a keletnémet államban élő polgárok nyugatra történő menekülési hulláma rövidesen felerősödött.

A sztálini típusú terror hatására a keletnémet állam már születésének pillanatától kezdve élhetetlen ország volt: az éhezés, az áruhiány és a hatóságok által gyakorolt üldözések és terror mindennapos volt. Sztálin 1953-as halála után Nyikita Hruscsov a Szovjetunió kapcsolatát az NDK-val megpróbálta új alapokra helyezni, hogy annak teljes válságát és összeomlását megelőzhesse. Feloszlatták a németországi szovjet ellenőrző bizottságot, és megpróbálták rávenni az NDK vezetését, hogy enyhítsen keményvonalas sztálinista politikáján. Az NDK és a moszkvai vezetés látszatintézkedései viszont az ország egyre súlyosbodó helyzetét nem tudták orvosolni. A második világháború befejezése után alig nyolc évvel, 1953 júniusában Kelet-Berlinben felkelés tört ki. A keletnémet emberek fellázadtak a terror, az elnyomás és az éhínség ellen. Az elnyomó kommunista diktatúrával szembeni küzdelmüket csak a Szovjet Hadsereg páncélosaival tudták vérbe fojtani.

Az 1953-as felkelést a keletnémet hatóságok és a szovjetek később éhséglázadásnak állították be, de a valóságban erről sokkal többről volt szó. A felkelés Kelet-Berlinben tört ki, de az szinte az egész ország területére kiterjedt. A keletnémet polgárok az éhség mellett a szovjet megszállás és az embertelen kommunista rendszer, valamint a megosztottság ellen is fellázadtak, amit jól bizonyít, hogy a felkelők az NSZK-val való újraegyesülést követelték. A nyugati világ vezetői azonban a kommunista világbirodalmat nem kívánták felszámolni, csak annak feltartóztatásában voltak érdekeltek. Hasonlóan a kor más közép-európai felkeléseihez a nyugati világ a kelet-berlini felkelésnek is csak szavakban nyújtott „támogatást”, a Szovjetunióval való konfrontációt nem vállalták.

A felkelés után a keletnémet polgárok az államhatalom kemény reakciójával számolhattak. A NSZEP vezetése hivatalosan „teljesítette” polgárai követelését: a normaemelés visszavonására valamint az életszínvonal emelésére tett ígéretet. Ezek azonban csak látszatintézkedések voltak, a színfalak mögött az NDK vezetése a felkelésből éppen azt a következtetést vonta le, hogy bármilyen engedmény a rendszer létét fenyegeti. A terror, az elnyomás, az éhség és az áruhiány továbbra sem szűnt meg. Az NDK válsága a következő évtizedekben sem oldódott meg, csak súlyosbodott.

A sztálini Szovjetunió az általa megszállt német területeket háborús trófeának tekintette, már 1945-ben elkezdte a térség szovjetizálását és módszeres kifosztását. Az NDK súlyos válsága egész történetét végigkísérte, kormányát Moszkvából irányították, a diktatúrát a Szovjet Hadsereg megszálló csapatainak segítségével tartották fent. Az 1949-es és 1953-as válságot, az ország lakosságának további elvándorlása követte. A németek egységes és szabad államban való újraegyesülése iránti vágya kiolthatatlan volt, így az 1970-es évtizedtől kezdve egyre jobban kitűnt, hogy az NDK csak addig létezhet, amíg fennmaradásában a Szovjetunió érdekelt.

Nagy Gergely

Folytatása következik!