A nyolcvanas években voltam kisgyerek. Az autó, amit akkor tiszta szívvel gyűlölni lehetett, a Trabant volt. Halált hozó karosszériája nem papírból készült ugyan, mint a népnyelv tartotta, de igen könnyen tört. Soha nem lehetett megszokni a közúti balesetek látványát: míg a fém kasztnis kocsikon horpadások keletkeztek, a Trabant duroplast karosszériája leszakadt az alvázról. Kicsi volt, a többi szocialista autó mellett is nevetségesen nézett ki. Kényelmetlen: gyerekként is csak nyomorogni lehetett a hátsó ülésen. Az alacsonyhatásfokú, kétütemű motor hangos volt és a tökéletlen égés okán rettenetesen büdös is. A jármű sűrű, kék füstöt okádott magából, ami több emelet magasságba felszállt, miután az autó kerregve elhaladt az ablak alatt.

A mi családunkban nem ilyen volt senkinek, de a trabis ismerősök szent meggyőződésel állították: ez a jármű Honecker bosszúja, melyet szándékosan úgy terveztek meg, hogy használata büntetés legyen. E gyanú nem volt alaptalan, mert a Trabant tökéletesen illeszkedett más KGST termékek sorába, melyek ugyanilyen sötét gondolatokat ébresztettek az emberben. Ilyen volt – a teljesség igénye nélkül –  a 250 wattos lengyel hajszárító, melyről nem lehetett eldönteni, hogy ki vagy be van-e kapcsolva; a Rakéta porszívó, melynek olyan gyenge volt a motorja, hogy etetni kellett mint egy beteg macskát; az első használatbavételt követően azonnal lemerülő Perion elem; a gyűlöletes narancssárga állólámpa, melynek tömegközéppontja a talapzatán kívülre esett; a puszta kézzel meghajlítható vázú Szputnyik kerékpár; illetve a földelés nélküli szovjet merülőforraló, mely a kempingekben szedte áldozatait nyaranta.

A Trabantot emlékezetessé tette a benzincsap, a búgó csapágyak, a gyenge fék, az elpusztuló önindító, a motorgenerálok. A fejtámla nélküli székekben – anatómiai adottságoktól függetlenül - nem lehetett kényelmesen utazni. Az ember sosem tudta, hogy mennyi üzemanyag van a tankban: üzemanyagszintjelző helyett inkább egy kis pót tartályt szereltek az autóba, amit lefulladás után meg lehetett nyitni. A visszapillantó tükör is túl kicsi volt belül, mint a KGST kocsikba általában.

Telnek az évek a Vasfüggöny lebontása óta, és meglepő dolgokat tapasztalhatunk. A Trabant már a középkorú emberek számára sem egyértelműen negatív jelkép. Egyre többen feledkeznek el az út szélén felhajtott motorháztető mellett eltöltött meghitt órákról. Felértékelődött a jó úttartás, az egyszerű szerelhetőség, az olcsó, megbízható alkatrészellátás. A mai túlbonyolított járművekhez képest a szocialista igénytelenséget olykor hajlamosak vagyunk már tökéletes minimalizmusnak tekinteni. Az a tény, hogy a Trabantot egy átlagos műszaki érdeklődéssel megáldott magyar családapa karban tudta tartani – olyan érték volt, amire ma is igény lenne.

A nosztalgia tehát nem alaptalan, és még csak nem is teljesmértékben hamis. Ne hagyjuk figyelmen kívül: a Trabant valaha egy korszak létező igényeit elégítette ki. A duroplast a nagy nyersanyaghiány közepette előremutató megoldás volt az ötvenes évek közepén. A politikai okokból elszabotált fejlesztések azonban végzetesen elavulttá tették a kisautót, mely a nyolcvanas években már azzal emlékeztetett bennünket, hogy a Kelet és a Nyugat között az életszínvonal-beli különbség nőttön nő.

Ekként vált a Trabant naivitásunk szimbólumává is: Az NDK menekültek ezzel törtek át a Berlini falon – ahogyan akkor hitték, a szabad világba. A Trabant azt a korszakot jelképezi, amikor még nem tudtuk, hogy a Nyugat gyarmatosítani készül bennünket: felvásárolni és bezárni élelmiszergyárainkat, összeszerelőüzemmé degradálni gépgyártásunkat. Harminc év telt el a Vasfüggöny lebontása óta és a fejekben még mindig nem akar lehullani a kerítés. Pedig a nyugati gazdaságok már régen recesszióba fordultak volna a szakképzett közép, illetve kelet-európai munkaerő nélkül. Ehhez képest a nyugati nagyvállalatok termékfejlesztői gyakran úgy gondolják, hozzánk elegendő a silányabb minőségű árút szállítani: akiknek korábban jó volt a Trabant, azoknak most jó lesz a kevésbé tartós ruha, a gyengébb tisztítószer és az egészségtelenebb étel is. Nem felejtjük el: a nyugati országok befogadták a kommunizmusból menekülő százezreinket. De a legkevesebb, amit mondhatunk: kölcsönösen van mit elszámolnunk egymással.

Pogrányi Lovas Miklós