Az első szabad, plurális, többpárti parlamenti választásokat 1990. március 25-én és április 8-án tartották, amelynek eredményeként a 386 tagú Országgyűlésben az MDF 165, az SZDSZ 94, a Független Kisgazdapárt (FKGP) 44, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) 33, a Fidesz 22, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) 21 mandátumot szerzett, illetve 7 független képviselő is bekerült a Parlamentbe. A választások után az MDF, mint a voksoláson győztes párt alakíthatott kormányt az FKGP-vel és a KDNP-vel kötött koalíciós megállapodás keretei között.

A leendő miniszterelnököt adó MDF és a legerősebb ellenzéki párt vezetősége külön egyeztetéseket kezdett rögtön a választások után annak érdekében, hogy a demokratikus átmenet befejezéséhez szükséges törvények elfogadásában és a köztársaság legfontosabb közjogi pozícióira tett személyi javaslatokban konszenzusos döntést tudjon majd az Országgyűlés hozni. A két párt vezetése úgy gondolta, hogy bizonyos kérdésekben előre lefektetett és kötelezően betartandó összefogásra van szükség, mert az alkotmány megkötései, leginkább a minősített többséggel meghozandó úgynevezett „sarkalatos” törvények elfogadás nélkül működésképtelenné válhat ország, a kormány elvesztheti kormányzóképességét, a jogi értelemben vett rendszerváltoztatás befejezése pedig veszélybe kerülhet. A később „MDF-SZDSZ-paktumként” ismertté vált megállapodást, amelyet csak május 2-án, az Országgyűlés megalakulása után hoztak nyilvánosságra, április 29-én Antall József, Balsai István, Kónya Imre, Kutrucz Katalin, Salamon László, illetve az SZDSZ részéről Kis János, Tölgyessy Péter és Pető Iván írták alá.

A felek úgy egyeztek meg, hogy az alkotmányból törölni kell az „alkotmányerejű törvény” fogalmát és helyette fel kell sorolni azokat a törvényeket, amelyek az ország demokratikus működéséhez szükségesek, és amelyeket a jövőben csak kétharmados többséggel lehet módosítani. A paktumban az SZDSZ ígéretet tett arra, hogy ezeket a minősített többéget igénylő törvényeket a demokratikus átalakulás és az ország kormányozhatóságának érdekében támogatni fogja. A dokumentum kimondta, hogy az előző évben megtartott népszavazás értlemében, a parlament haladéktalanul és közvetlen módon megválasztja a köztársasági elnököt, melyre a legnagyobb ellenzéki párt tehet majd javaslatot, így Göncz Árpádot 1990. augusztus 3-án az Országgyűlés a harmadik köztársaság első köztársasági elnökének választotta.

A megállapodás továbbá tartalmazta azt is, hogy a parlament csak a miniszterelnök személyéről és a kormányprogramról szavaz egy törvényjavaslat keretén belül, a minisztereket a kormányfő javaslatára a köztársasági elnök nevezi majd ki, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az első magyar kormány időben felálljon. A megállapodás e pontja továbbá biztosította azt, hogy a miniszterelnök pozíciója kellően erős legyen, illetve kormánya kormányzóképes maradhasson. A paktum emellett tartalmazta még azt is, hogy az alkotmányban kell rendelkezni a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Számvevőszék jogállásáról, vezetőinek kinevezéséről; végül pedig, hogy a közszolgálati televízió és rádió elnökeiket a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki, amely gyakorlat nem sokkal később az első nagy politikai vitákat okozta a megállapodók közt, ebből adódóan pedig a paktumban lefektetett kötelező érvényű ígéretek fellazulásához vezetett.

A parlament megalakulása előtt aláírt paktum végül biztosította azt, hogy a demokratikus rendszerváltoztatás jogi része befejeződjön, hogy az első szabad kormány elkezdhesse munkáját, illetve azt is, hogy a legfontosabb személyi kérdésekben konszenzus legyen. A megállapodás azonban csak rövid időre teremtett „politikai békét” a kormány és az ellenzék között, a következő években pedig élénk közéleti vita indult el a benne foglaltak megítéléséről, illetve az abból eredő következmények politikai és morális értékeléséről, amely a mai napig nem jutott nyugvópontra.

Nagy Ervin