Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között dúló hidegháború egyik fő színtere a közép-európai régió volt, amely 1949-ben a két német állam létrejöttében csúcsosodott ki. A keletnémet állam, az NDK, szovjet báb volt csupán, amelyet a Moszkvából irányított helyi kommunista hatalom uralt. Az ország már születésétől fogva számtalan problémával nézett szembe és történetét gazdasági valamint politikai válságok jellemezték.

Az 1953-as kelet-berlini felkelés vérbefojtása után a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) látszatintézkedéseket hozott, de a válságon továbbra sem tudott úrrá lenni, amit jól bizonyít, hogy folytatódott a keletnémet polgárai nyugatra vándorlása. Az NDK területét 1949 és 1961 között 2.5 millió ember hagyta el, és települt át az NSZK-ba. A Szovjetunió által megszállt Közép-Európából lehetetlen volt átjutni a vasfüggöny nyugati oldalára, de Németország „különleges” státusza miatt itt ez egy fokkal könnyebb volt. A volt német főváros, Berlin ugyanis a szovjet megszállási övezet közepén feküdt, tehát annak nyugati „zónája” szigetként ékelődött az NDK területébe. A keletnémet polgároknak, ahhoz, hogy átjussanak Nyugatra itt volt a legcélszerűbb átkelni a határon, bár a szovjetek és az NDK hatóságai mindent megtettek annak érdekében, hogy ezt megakadályozzák.

A szovjet megszálló csapatok az 1948-as berlini válság során Nyugat-Berlint egyszer már megpróbálták blokáddal ellehetetleníteni, de tervük sikertelen maradt. A nyugati városrész a nehéz időket amerikai segítséggel vészelte át, ami az NDK polgárainak nyugatra vándorlását csak tovább fokozta. A kelet- és nyugatnémet állam között az 1960-as évekre elmérgesedett a viszony. A Walter Ulbricht vezette kommunista hatalombirtokosok az NDK válságán továbbra sem tudtak úrrá lenni és a tömeges elvándorlás megállítása érdekében Moszkvától kértek tanácsot. A Kreml felhatalmazta az NSZEP-et, hogy bármiféle intézkedést meghozhat, ami a keletnémet állam fennmaradását szavatolni tudja. Moszkva – az éppen ott tartózkodó kínai diplomáciai delegáció javaslatára – a két Berlin határát elválasztó fal megépítését tanácsolta a helyi kommunista vezetésnek. 1961. augusztus 13-án éjjel az „NDK államhatárának biztosítása céljából” a hadsereg és a rendőrség egységei a két Berlint elválasztó zónát szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták. Két nappal később Szászországból érkezett építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett nekiláttak, hogy a határ mentén az akadályok helyén betonelemekből álló falat építsenek.

A berlini falként elhíresült építmény célja az volt, hogy a keletnémet polgárok tömeges nyugatra menekülését erőszakkal megakadályozza. A kommunisták által megépített gyilkos fal 160 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfal-rendszer és katonai létesítmény volt, amelynek vonalán 302 őrtorony és 43 földalatti bunker helyezkedett el. A falat 50–100 méter szélességben tilos volt megközelíteni, aki ezt mégis megpróbálta az állig felfegyverzett határőrökön kívül őrkutyák seregével, vizesárok-rendszerrel és gépkocsi hadosztályokkal nézett szembe. Az átkelő helyek nagy részét Kelet- és Nyugat-Berlin között megszüntették, a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit elvágták, csak a friedrichstrassei megálló működött tovább, de ott is határállomást rendeztek be.

A berlini közlekedés egyoldalú felszámolása a német lakosságot mindkét oldalon sokkolta. Családok szakadtak szét, munkahelyükre vagy rokonaikhoz tízezrek nem tudtak eljutni. A határszakaszokon és megszüntetett átkelőknél már az első órákban viták alakultak ki, atrocitásokra került sor. A fal túloldalára életüket kockáztatva 1989-ig sokan próbáltak átszökni. 1961 augusztusa és 1989 novembere között mintegy ötezer embernek sikerült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe menekülnie, szökés közben körülbelül ugyanennyit fogtak el. A fal halálos áldozatainak számáról a mai napig nincs konszenzus, de mintegy 150–1000 ember halálát követelte, amely áldozatait még a 1989-ben is szedte. Az atrocitások utolsó halálos áldozata egy 22 éves fiatal volt, akit a keletnémet hatóságok 1989. február 6-án lőttek agyon.

Az NDK válságát azonban a fal nem számolta fel, csak konzerválta. Az ország gazdasági valamint társadalmi nehézségei nem tűntek el, a megélhetés a keletnémet emberek számára egyre nehezebbé vált. A szovjet bábállam súlyos helyzetét jól bizonyítja, hogy még blokkon belül is hatalmas lemaradásban voltak. Wolfgang Thierse – aki későbbiekben a keletnémet rendszerváltoztatás fontos alakja lett – erre így emlékezett vissza: „Az NDK polgárainak világképéhez tartozott, hogy Magyarország és Lengyelország rokonszenvesebb ország a táborban, míg az NDK a legkevésbé szabad országok közé tartozik.” A gazdasági és társadalmi problémák mellett az NDK létjogosultságát a keletnémet polgárok továbbra sem voltak hajlandóak elismerni, azt ugyanis Moszkva bábjának tartották. Thierse szavaival: „Az NDK soha nem rendelkezett saját nemzeti létjogosultsággal. Németországnak ugyanis csak egy része volt – mégpedig a kisebbik része, amely ráadásul függött a szovjet birodalomtól.” A keletnémet polgárok pontosan tudták, hogy az elnyomó kommunista diktatúra csak addig állhat fent, amíg azt Moszkvából támogatják: „Nem tudtuk, milyen sokáig marad fenn a rendszer, de abban a meggyőződésben éltünk, hogy a kommunista szisztéma nem lesz örök. Az NDK polgárai be voltak zárva, de figyeltük, hogyan működik a Charta ’77 és a Szolidaritás.”

Az NDK-ban uralkodó közvélekedés a helyi politikai vezetésből keményvonalas reakciót váltott ki. Pontosan tudták, hogy legitimációjuk Moszkvától függ és a legkisebb hiba is rendszerük fennállásába kerülhet. A „húzd meg-ereszd meg” politikáját alkalmazva a válságokat „enyhébb időszakok” követték, amikor az NSZEP reformokat helyezett kilátásba, vagy a párt vezetésében személyi változásokat eszközölt. Ezek azonban mindig látszatintézkedések voltak, vagy hatástalanok maradtak. 1971-ben Walter Ulbrichtot pozíciójából egészségügyi okokra hivatkozva „felfelé buktatták” és helyére a Brezsnyev támogatta keményvonalas Erin Honecker került. Honecker viszonylagos konszolidációs évtizede után az 1980-as évek végére az NDK megint súlyos pénzügyi és gazdasági válságba került, amin a brezsnyevi vonalat követő kommunista államvezetés képtelen volt úrrá lenni, helyette fokozta az elnyomást és a terrort. A keletnémet polgárok pontosan tudták, hogy országuk élhetetlen és a kommunista vezetés látszatreformjaiban reménykedni felesleges. Ahogy Thierse fogalmazott: „Az NDK a megcsalt reménységek története, amelyben mindig újraszületett a remény és mindig újra csalódtunk. Az NDK abba ment tönkre, hogy felélt minden reményt. A kompromisszumokat csak akkor lehet elfogadni, ha azt mondjuk: talán megváltozik majd ez a helyzet pozitív irányba. Különben az emberből cinikus, vagy alkoholista lesz. Vagy kétségbeesik és elmegy.”

Az 1970-es évtizedre más közép-európai államok polgáraihoz hasonlóan a keletnémetek is „taktikát” változtattak. Az elnyomó kommunista rendszerre nemcsak illegitimként tekintettek, hanem azt is megtanulták, hogy lehetetlen vele kompromisszumra törekedni, tehát az elnyomó kommunista diktatúrát teljes mértékben fel kell számolni. Az 1953-as kelet-berlini felkelés és 1961-ben berlini fal felhúzása azt is megmutatták, hogy a nyugati világ szóbeli támogatásán kívül semmilyen más segítségre nem számíthatnak. „A fal – az, ugyanis, hogy bezártak bennünket – a Nyugat vereségét is bizonyította.” mutatott rá Thierse a Ronald Reagan elnök előtti nyugati világ kudarcára. A keletnémet emberek harcukat a szabadságért nem adták fel és azt saját erejükből kívánták elérni: „ez volt 1956 és 1968 tanulsága.” Az 1980-as években a nemzetközi helyzet fokozatos változása az NDK-ban uralkodó állapotokat is felülírta és kedvezett a helyi rendszerváltoztatás folyamatának, amelynek menetét a folytatásban tárgyaljuk.

Nagy Gergely

Folytatása következik!