„1957–1989 között hol kulturális miniszterhelyettesként, hol a Politikai Bizottság ideológiai titkáraként, hol miniszterelnök-helyettesként állt az első sorban, de bármilyen rangot kapott is, mindvégig a kulturális élet egyszemélyes gazdája, zsebből irányítója volt, személyes kifakadásokkal, telefonos dührohamokkal, hízelkedésekkel, kulturális diplomáciával hatott az irodalomra, képzőművészetre, építészetre, színházra, filmre, oktatásra, könyvkiadásra, mindenre, ahol a szellem emberei dolgoztak, ahol béklyót lehetett tenni a gondolatra, ahol megakadályozható volt, hogy az MSZMP aktuális művelődéspolitikájától, az úgynevezett, »vonaltól« jottányival is eltérhessen a szabad gondolkodás.” – olvashatjuk a Népszabadság nekrológjában. Tökéletes összefoglalása ez több mint harminc éves politikai vezetői pályafutásának.

Az 1917-ben született egykori kőművessegéd 1935-ben lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja. Végzettségét, előéletét tekintve köze sem volt a kulturális élethez, 1945-öt követően pártja legalizálása után nem is ezen a területen tevékenykedett, különböző pártmegbízatásokat töltött be egészen 1949-es letartóztatásáig. 1954-es szabadulását követően rehabilitálták, ekkor folytatta pártmunkáját. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően azonnal az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja lett. Egy évvel később került a Művelődésügyi Minisztériumba, mint a miniszter helyettese. Ekkor érkezett el az „aczéli pillanat”. Innentől kezdve, egészen a rendszerváltoztatás hajnaláig Aczél volt a magyar kulturális élet legmeghatározóbb figurája, szó szerint élet és halál ura a művészeti életben. Pozícióját erősítette, hogy nagyon jó viszonyban volt Kádárral, aki kapcsolatuk megromlása után sem ejtette a „kultúrpápát”.

Kultúrpolitikáját az ún. 3T-elvére alapozta. Erről ő maga így nyilatkozott: „A párt és a kormány a szocialista-realista alkotások létrejöttét támogatja, de nyilvánosságot biztosít olyan nem realista irányzatoknak is, amelyek nem állnak szemben a népi demokráciával. De elutasít minden olyan törekvést, amely a népi demokrácia rendjét kívánja aláásni.” A fenti három kategóriát Aczél ekképpen definiálta, de valójában minden egyéni döntés kérdése volt. Korlátlan kulturális hatalommal rendelkező diktátorként bárkit felemelhetett, vagy a mélybe taszíthatott: „Állatszelídítő volt és kényúr, ördögi játékot űzött elképesztő ügyességgel mindazokkal, akik a közelébe kerültek. Ujja köré csavarta őket, kezéből etette, hogy aztán egyetlen mozdulattal taszítsa el azokat, akik kiestek kegyéből. Biztonságot, úgymond lehetőséget adott azoknak akik »kiszolgálták«, elfogadták gesztusát, csak azért, hogy úgy érezhessék, maguknak sem híve, mégis elhiggyék, szabadon alkothatnak. Furcsa, kétes értékű, kétes hitelű szabadság volt ez: majdnem-szabadság, amelyet azért mindig szorosan fogott a pórázt tartó kéz.” – olvashatjuk a Pesti Hírlap publicisztikájában. Aczél személye valóban rendkívüli mértékben megosztotta a kulturális élet képviselőit, de mindez cseppet sem meglepő. A „kultúrpápának” pontosan ez volt a célja. Ahogy a fenti idézetből is kitűnik, rendszeresen éreztette még a befutott művészekkel is, hogy pozíciójuk, megbecsültségük mulandó, az csakis és kizárólag tőle, a párt kulturális vezetőjétől függ egy személyben.

Az 1970-es években Kádárral való kapcsolata megromlott, az előző évtizedben még jellemző „összejárások”, közös sakkpartik hirtelen véget értek. De mindez, nem volt hatással Aczél hatalmára. Bármilyen pozíciót töltött is be 1957-et követően, a diktatúra fennállása alatt mindvégig ő maradt a rendszer abszolút kulturális vezetője. Az egykori kőművessegédből vált „kultúrpolitikus”, az „Aczél-korszak” névadója egészen a rendszerváltoztatásig megtartotta hegemóniáját. Az 1990-es első szabad választások után azonban egyik utódpártban sem vállalt szerepet. Halála előtt emlékiratain dolgozott, amelyet már nem tudott befejezni.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás