A történelemben járatos megfigyelőkben a türingiai szavazási eredmény komor asszociációkat keltett. A Német Szövetségi Köztársaság történelmében 54,4 százalékkal a politikai spektrum peremén álló pártok először szerezték meg együtt az abszolút többséget. Ilyenre legutoljára 1932-ben volt példa, amikor a KPD és az NSDAP a szavazatok több, mint 50 százaléka fölé került.

Míg sok kommentátor az AfD választási eredménye felett szörnyülködött, addig a Die Linke eredményét túlnyomó többségben semlegesen, mi több, elismeréssel ítélte meg. Ez annyiban meglepő, hogy a Die Linke nem egyszerűen csak egy párt a sok közül, hanem az a párt, amelyik 30 évvel ezelőttig Kelet-Németországban egy olyan diktatúrát tartott fenn, ami 17 millió embert fosztott meg a szabad élettől. Bár a párt a nyilvánosság előtt megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy nincs köze az SED-rezsimhez, szemmelláthatólag emlékeztetni kell arra, hogy az NDK állampártja 1989-ben csak átnevezte magát, és ezután még háromszor változtatta meg a nevét – addíg, míg 2007-ben kissé merészen Die Linke-nek keresztelte el magát. Sem nem újalapítású, sem nem utódpárt, hanem, ahogy azt a párt pénztárnoka, Karl Holluba 2009-ben eskü alatt nyilatkozta, „jogilag azonos a ’Die Linkspartei. PDS’-szel, amely 2005 óta létezett, és azzal a PDS-szel, amely előtte létezett, és az SED-vel, ami azelőtt létezett”.

Bár a békés forradalom óta már három évtized eltelt, ennek a pártnak a folyamatossága erősebb, mint ahogy azt sok kommentátor tudomásul akarja venni. Ezidáig a Die Linke egy pártkongresszusán sem ítélték el egyértelműen az NDK-t, mint diktatúrát. Ellenkezőleg: pártprogramjukban azt állítják, hogy a kelet-németek a 40 éves diktatúra alatt főleg pozitív tapasztalatokkal lettek gazdagabbak – mint a „munkanélküliség megszűntetése”, a „nők gazdasági önállósága”, vagy a „szegénység messzemenő felszámolása”. Az NDK elnyomását, amely legalább 200.000 embert juttatott börtönbe, a Die Linke bagatellizálva „az állami önkény és korlátozott szabadságok megtapasztalásaként” fogja fel. A tervgazdálkodás katasztrófája ellenére a párt programja szerint még mindig egy másik német gazdasági és társadalmi rendért küzd – a szocializmusért.

Ezért sok egykori SED-funkcionáriusnak és Stasi-munkatársnak a Die Linke máig is a megszokott politikai környezet, néhányuk számára a korábbi funkcionárius-életük szinte törésmentes folytatása. Nem csak helyhatósági szinten, hanem a kelet-német tartományi parlamentekben, és a szövetségi parlamentben (Bundestag) számos olyan képviselő ül, aki az SED-diktatúrában aktívan részt vett. Ez a személyi kontinuitás különösen jellemző Türingiában, ahol a párt igényt tart arra, hogy további öt évig kormányozzon. Most is úgy választotta ki a Die Linke a jelöltjeit, hogy a 29 tartományi parlamenti képviselőből jó néhány valamikor az SED-nek szolgált.

Itt van például a türingiai infrastruktúráért felelős miniszer, Birgit Keller. Miután 1977-ben belépett az SED-be, az 1980-as években egy FDJ- és SED-körzetvezetés főállású funkcionáriusa volt. A Die Linke parlamenti frakciójának ügyvezetőjének, André Blechschmidt-nek hasonló karrier van a háta mögött. A marxizmus-leninizmus tanulmányait követően az erfurti kerület tanácsának lett a tagja 1982-ben, ahol azért volt felelős, hogy az SED hatalmi igényeit az egyházzal szemben érvényre juttassa. Az NDK állambiztonsági hivatala ráadásul nem hivatalos munkatársként (inoffizieller Mitarbeiter) tartotta nyilván.

Keller és Blechschmidt csak a legismertebb esetei annak, hogy egykori SED-funkcionáriusok a Die Linke-ben újra hatalomhoz és befolyáshoz jutottak. Knut Korschewsky, a Die Linke szövetségi parlamenti frakciójának turisztikapolitikai szóvivője, 1979 óta az SED tagja, és az NDK-ban a suhli FDJ-körzetvezetés főállású funkcionáriusa volt. Ute Lukasch és Ralf Kalich képviselők négy évtizede szintén pártelvtársak. Kalich a Die Linke parlamenti frakciójának belpolitikai szóvivője, és az NDK-ban hivatásos katonaként a határszolgálatnál azért felelt, hogy a menekülési kísérleteket fegyveresen akadályozza meg.

Az új türingiai tartományi parlament volt SED-funkcionáriusainak a listája ezzel nem ért véget. A Die Linke frakciójának 46 év párttagsággal Gudrun Martha Lukin képviselő a rangidős SED-tagja. Egykor marxizmus-leninizmust tanult a Szovjetúnióban, 1984-tól az SED által beiktatott jénai polgármesternek dolgozott. Frakciótársa, Karola-Elke Stange az erfurti SED-városvezetésben főállású funkcionáriusként a hierarchiában még magasabban állt, mert az NDK-ban minden fontos kérdésben az SED döntött. Még a sokkal fiatalabb munkaügyi és szociális ügyekért felelős miniszter, Heike Werner is, a zwickaui FDJ-körzetvezetésnél két évig végzett munkája után ígéretes fiatal funkcionáriusnak tűnt. Heike Werner marxizmus-leninizmus tanulmányainak a békés forradalom vetett véget.

Mindez a türingiai tartományi parlamenti választásokról szóló beszámolókban semmilyen szerepet nem játszik. Sok megfigyelő a Die Linke hatalomtudatos csúcsjelöltjére, Bodo Ramelow-ra figyel, aki Nyugat-Németországból jön, és ezért feddhetetlennek számít. A jogállamhoz és a demokráciához való viszonya azonban inkább taktikai jellegűnek tűnik. Ezt nem csak az a tény támasztja alá, hogy a jogállam fölé helyezte magát akkor, amikor 2010-ben jogellenesen megakadályozott egy drezdai demonstrációt, ami után az államügyészség büntető eljárást kezdeményezett. Ha előnyt jelent neki, akkor az NDK-t is, hol diktatúrának nevezi, hol pedig vonakodik ugyanezt jogtalan államnak nevezni.

Ramelow-nak nem voltak aggályai, hogy kormányát az utóbbi öt évben két egykori NDK-spiclivel erősítse: Ina Leukefeld Die Linke-képviselővel és frakciótársával, Frank Kuschel-lel. A türingiai parlament mindkettejükkel kapcsolatban a parlamenti munkára való méltatlanságot többször is megállapította, mert többek között kiutazást kérvényezőket figyeltek meg.

Mindezeket figyelmen kívül hagyva a CDU csúcsjelöltje, Mike Mohring, kijelentette, hogy Ramelow-val, aki egyedül nem tud kormányt alakítani, beszélgetéseket kíván folytatni. Egy bármilyen formájú szövetség kettejük között a CDU számára az önmegsemmisítéshez vezető út egy további lépése lenne, mert a CDU mindazok számára, akik nem akarnak ismételten egy szocialista kísérletet megélni, választhatatlanná válik. A konzervatívok számára már csak az AfD-hez való menekülés maradna hátra, amely pártot sokan komolytalannak vagy veszélyesnek tartanak – de ez a párt nem állít olyan képviselőket, akik személyesen érintettek lettek volna egy diktatúrában.

Hubertus Knabe