A rendszerváltoztató erők egyik legfontosabb követelése a szovjet csapatok Magyarországról való kivonása volt. Ez volt az alapfeltétele annak, hogy Magyarország visszaszerezze függetlenségét, s ezzel generációk számára biztosítsa a szabadságot. Habár 1990-ben sor került a szabad választások lebonyolítására, s az ország ügyeiben már egy szabadon választott Országgyűlés dönthetett, Magyarország területén még mindig szovjet megszállók tartózkodtak, s az ország tagja volt a nemzeti függetlenségét gátló két kommunista ernyőszervezetnek: a Varsói Szerződésnek (VSZ) és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST). Az előbbi az ország katonai megszállását, valamint a Magyar Néphadsereg erőinek a szovjet biztonsági igények kielégítésében való szerepét szavatolta, míg utóbbi Magyarország gazdaságának ellehetetlenítését szolgálta azzal, hogy felügyelte a magyar külgazdaságot és külkereskedelmet.

Antall József kormánya az 1990-es évből – az óriási ellenszél és a méltatlan támadások ellenére – kihozta azt, amit lehetett. Sikeresen vizsgázott az első nagy krízis, a „taxisblokád” felszámolásában, jól átgondolt központi költségvetést biztosított az országnak az 1991-es esztendőre, valamint felszámolta a tanácsrendszert, lebonyolította az első szabad helyhatósági választásokat, s ezzel önkormányzati szinten is megtörtént a rendszerváltoztatás. A következő év az ország függetlenségét gátló tényezők felszámolásának jegyében zajlott. Habár utólag sokan kicsinyíteni próbálják az Antall-kormány külpolitikai sikereit, mondván, a Szovjetunió bukása az év végén úgyis bekövetkezett, ezt azonban 1991 elején még senki sem tudta.

Az SZKP KB Titkárságának 1991. január 22-én kelt határozata kimondta: „A kelet-európai régió semmilyen körülmények között nem jelenthet reális vagy potenciális fenyegetést a Szovjetunió katonai biztonságára. Akárhogyan is alakulnak az események, a régió országaiban nem lehetnek idegen támaszpontok és fegyveres erők.” Vessük a fenti idézetet össze egy korábbi szovjet „szakvéleménnyel”,1944-ből: „A Szovjetunió biztosítani kívánja magát a jövőre nézve, és arra törekszik, hogy ezekben az országokban a Szovjetunió irányában megértő magatartást tanúsító kormányok legyenek.” A kijelentés Sztálintól származik. Összevetve a fenti titkársági határozattal túl sok különbséget nem látunk. A megfogalmazás mindkét esetben rendkívül óvatos, szó sincs benne megszállásról, erőszakos befolyásgyakorlásról, ugyanakkor mindkét megállapítás egyértelművé teszi, hogy nem tűri, hogy a régió országai – köztük Magyarország – szovjetellenes politikát folytasson, s olyan nemzetközi szervezetek tagságára pályázzon, amelyek veszélyeztetik a Szovjetunió biztonsági igényeinek maradéktalan kielégítését. Természetesen az 1991-es szituáció már messze nem ugyanaz, mint az 1944-es, de a birodalmi gondolkodásmód egyáltalán nem változott, ez mindig is így volt, minden egyes birodalom esetében a történelemben. Volt még egy nagy különbség: a szabadon választott magyar kormánynak volt mozgástere, s hivatali ideje első napjától a reálpolitika talajára helyezte a külpolitikáját. Antall József tisztában volt azzal, hogy bár van esély a Szovjetunió közeljövőbeni felbomlására, de Oroszország megmarad, s ha egy ideig jelentős belpolitikai problémákkal is fog küzdeni, előbb-utóbb rendezi a saját helyzetét és újra tagja lesz a „nagyhatalmi klubnak”. A miniszterelnök a történelmi tapasztalatokra utalt: „Oroszországnak nem csak a kommunista uralom alatt volt célja Kelet-Poroszország, vagy a kelet-közép-európai befolyás, a Duna-medence vagy a Balkán térségébe való orosz befolyás. Az orosz befolyás az orosz nagyhatalmi törekvésekből következik.” A szovjet-orosz biztonsági igények kielégítésére Moszkvának a második világháború számára sikeres befejezése nyújtott lehetőséget. Megszállása alá vonta a közép-európai régió országait, majd a helyi körülményeket figyelembe véve szovjetizálta az adott ország gazdaságát, kulturális életét, oktatási rendszerét és az államélet valamennyi területét beleértve a honvédelmet és a belbiztonságot. A folyamatot kezdetben az 1947-ben alapított Kominformon keresztül koordinálták, majd 1949-ben létrehozták a KGST-t, hat évvel később pedig a Varsói Szerződést. Az ezt követő évtizedek során a Szovjetunió a fenti két szervezeten, valamint a megszálló Szovjet Hadseregen keresztül gyakorolt nyomást Közép-Európa országaira. S ugyan a szovjetek önálló érdekérvényesítő képessége – belpolitikai problémáik, valamint a külpolitikai nyomás okán – folyamatosan gyengült, ez nem jelentette azt, hogy feladták volna hivatásukat: a térség integrálását a szovjet biztonsági zónába. Ennek érdekében indítanak háborút 1956-ban Magyarország ellen, ezért vonultatják be a Varsói Szerződés hadseregeit Csehszlovákiába 1968-ban, s ezért utasítják Jaruzelski tábornokot 1981-ben, hogy szállja meg katonailag a saját hazáját, Lengyelországot.

A konkrét katonai beavatkozáson kívül azonban számos más lehetőség kínálkozott a renitens országok megzabolázására. Ez mindenekelőtt gazdasági nyomásgyakorlást jelentett. Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a térség országai szinte kizárólag szovjet forrásból elégítették ki olajszükségleteik 70–80, valamint gázszükségletük 95–100%-át. A szovjet jelenlét tehát az élet szinte minden területén adott volt, s ez garanciát jelentett a helyi kommunista vezetők hatalmának fenntartására is. Ismét Antall Józsefet idézve: „A szovjet jelenlét ugyanakkor ezen országok kommunistái számára egyben biztosítékot is jelentett abból a szempontból, hogy lehetett akár lazább kormányzás is, mert önmagában a szovjet hadsereg jelenléte, a Varsói Szerződés, a KGST olyan abroncsot jelentett, ami összefogta ezt a térséget. Ezek mellett politikailag lehetett bizonyos engedményeket tenni, játszani a reformpolitikát.” Azonban az 1980-as évek derekára a Szovjetunió belerokkant a fegyverkezési versenybe és a harmadik világban finanszírozott költséges és értelmetlen vállalkozásaiba, s bár a helyi kommunisták rendkívüli tényként kezelték, hogy a Szovjetunió a nehéz helyzet ellenére is biztosítja a nyersanyagszükségletek kielégítését, azt elfelejtették hozzátenni, hogy mindezekért a közép-európai országok keményvalutában fizettek, felélve esetleges tartalékaikat, valamint teljesen eladósítva országaik gazdaságát.

A Szovjetunió külpolitikai stratégiája ennek ellenére érdemben nem változott, a térségre továbbra is, mint biztonsági zónájára tekintett. S ugyan már zajlottak a csapatkivonások, de ettől függetlenül, Közép-Európa ezt követően is a Szovjet Hadsereg akciórádiuszában maradt. A szovjet vezetés továbbra is elfogadhatatlannak tartotta az említett országok atlanti integrációját. Az SZKB KB Nemzetközi Osztálya 1991 januárjában az alábbi következtetést vonta le a kérdés kapcsán: „A kelet-európai régió semmilyen körülmények között nem jelenthet reális vagy potenciális fenyegetést a Szovjetunió katonai biztonságára. Akárhogyan is alakulnak az események, a régió országaiban nem lehetnek idegen támaszpontok és fegyveres erők.” Ha ezt a gondolatot magyarra fordítjuk, megállapíthatjuk, hogy a szovjet vezetés 1991-ben nem számolt a közép-európai országok teljes függetlenné válásával. Lényegében a finnlandizáció politikai eszköztárát igyekeztek ráerőltetni a térség országaira. Elfogadták a belpolitikai átalakulás eredményeit, de azt már nem nézték jó szemmel, hogy az egykori „szövetségesek” a nyugati és az atlanti integráció gondolatával kacérkodnak. Abban teljes egyetértés volt a szovjet vezetésben, hogy a régió országainak – ugyan tényleges megszállás nélkül – de továbbra is a szovjet biztonsági igények kielégítésében kell szerepet vállalniuk, csakúgy, mint a nem túl dicső kifejezés névadójának: Finnországnak.

A függetlenség visszaszerzéséhez tehát nem volt elég „csak” a szovjet csapatok kivonását követelni, de ahhoz szükség volt annak az abroncsnak a szétbontásához is, amelyet a KGST és a Varsói Szerződés képviseltek, s amely szervezetek Magyarország és Közép-Európa szovjet érdekszférában való tartását garantálták. Minderre 1991-ben került sor, ezért is tekinthetjük ezt az esztendőt a függetlenség visszaszerzése évének. „Nekem az adatott meg, ami a legnagyobb: megérhettem, hogy Magyarország szuverenitását az én kormányzatom alatt állíthattuk helyre, a szovjet csapatok kivonulását, a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatását ez alatt írhattuk alá. Ez hallatlanul nagy érzés nekem.” – jelentette ki Antall József egy interjúban. 1991 nyarára mindhárom cél teljesült: Magyarország területét elhagyta az utolsó szovjet katonai egység, valamint sor került a Varsói Szerződés és a KGST felszámolására is, hathatós magyar diplomáciai közreműködéssel. A folyamatot megkoronázta 1991. december 25-én a Szovjetunió megszűnése. Magyarország és Közép-Európa több évtized elnyomás és megszállás után visszaszerezte függetlenségét.

Balogh Gábor