Az 1989–1990-es év fordulóján a balti nemzetek a Szovjetunión belül igazi felfordulást okoztak. Az 1988 és 1989 között lefolyt események – a „daloló forradalom” és a balti élőlánc – során az emberek kinyilvánították, hogy a teljes politikai rendszerváltoztatás mellett az első világháború után elnyert nemzeti szuverenitásuk visszaállítását követelik. Ezzel egy időben a szovjet birodalom egyre mélyülő válságba került: kénytelen volt kivonulni Afganisztánból és feladni a közép-európai régió megszállt országait. Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában megtartották az első szabad választásokat, s kezdetét vette a szovjet csapatok kivonása. De nem tudta Moszkva megakadályozni az NDK felszámolását és az egységes Németország létrejöttét sem.

A Mihail Gorbacsov vezette Szovjetunió „saját területére” szorult vissza, ám az itt élő nemzetiségek is mozgolódásba kezdtek. Moszkva nem ismerte el a balti országok függetlenségi törekvéseit, ehelyett gazdasági szanciókkal próbálta megrendszabályozni a renitensnek nyilvánított államokat. Azonban a balti nemzetek az 1980-as évek végén elért közös sikereik hatására nem hátráltak, kitartottak függetlenségi törekvéseik mellett.

Litvániában az új szovjet bábkormány nem tudott úrrá lenni a helyzeten, így 1990 februárjában és márciusában kétfordulós parlamenti választásokat tartottak, amelyek az ellenzéki Sajudis győzelmét hozták. A szervezet eredetileg disszidens mozgalomként indult, a helyi katolikus egyház stratégiai támogatását élvezte. 1990-re akkora népszerűségre tettek szert, hogy a kommunista párt tagjainak többsége is a Sajudist támogatta. A mozgalom tagjai között a néhai kommunista szimpatizánsok mellett jelen voltak a vilniusi liberálisok és kaunasi nacionalisták is. A szervezet élére – más közép-európai ellenzéki tömörülésekhez hasonlóan – egy független művész, a zenetudomány elismert alakja, Vytautas Landsbergis állt.

A litván választások után összeülő parlament a szovjet tagköztársaságok közül elsőként deklarálta országa függetlenségét, pontosabban a két világháború közötti litván nemzetállam szuverenitásának helyreállítását. A Gorbacsov vezette szovjet kormányzat megpróbált nyomást gyakorolni Litvániára, hogy vonják vissza függetlenségi szándékukat. Ekkor azonban már az orosz parlament elnöke, Borisz Jelcin is a balti nemzetek függetlensége mellett tört lándzsát, de Gorbacsov továbbra sem akarta elfogadni Litvánia kiválását az unióból. Úgy vélte, a litván függetlenség a Szovjetunión belül láncreakciót indíthat el, ami más tagországok kiválásához vezethet. Hogy ezt megakadályozza, a Litvániába irányuló energiahordozók szállítását 1990 áprilisában radikálisan csökkentette.

A gazdasági nyomás miatt a litván fél a szovjetekkel folytatandó tárgyalások idejére kénytelen volt félbeszakítani a függetlenségi nyilatkozat végrehajtásának folyamatát. Ennek ellenére Litvániában az önálló államiság legfontosabb hatalmi, igazgatási és rendvédelmi intézményei fokozatosan kiépültek. A szovjet szankciók hatására a litván kormány az élelmiszeripari termékek árát 1991. január 7-én rendeletben emelte, amivel az alapvető élelmiszerek ára átlagban több mint háromszorosára növekedett, mindez a lakosság körében hatalmas elégedetlenséget váltott ki.  A moszkvai központi vezetés csak a kedvező alkalomra várt, hogy a kialakult zűrzavart kihasználhassa és beavatkozhasson.

Január 8-án és 9-én Vilniusban hatalmas tömegtüntetéseket szerveztek, a demonstrálók a kormány távozását követelték. Január 10-én Mihail Gorbacsov erre hivatkozva nyilvánosan követelte, hogy Litvániában érvénytelenítsék az összes, 1990. március 11-e óta foganatosított „alkotmányellenes” döntést, s az ország területén a szövetségi alkotmány hatályát állítsák helyre. Ez tulajdonképpen a litván függetlenségi törekvések visszavonását és a szovjet hatalom visszaállítását jelentette volna. Másnap az ország területén tartózkodó szovjet katonai egységek több ütemben megkezdték a főváros és a legnagyobb városok, Kaunas, Klaipėda és Šiauliai stratégiai kommunikációs pontjainak a megszállását. Még aznap este a szovjet érdekeket kiszolgáló Litván Kommunista Párt Központi Bizottsága hatalomátvételt készített elő. 1991 januárjában az 1940-eshez hasonló események sorozata vette kezdetét. Éppen ezért a rendszerváltoztató pártok a lakosság figyelmét rádió- és tévécsatornákon keresztül hívták fel a függetlenség kivívására.

Az 1991. január 11-e és 13-a között lezajlott litvániai események során a Gorbacsov vezette Szovjetunió támogatásával a helyi kommunista párt – az országban tartózkodó szovjet katonai egységek segítségével – puccsot kísérelt meg. A függetlenség szimbólumait a litván emberek azonban saját testükkel és vérükkel védték meg. A helyzet a főváros tévétornyánál volt a legsúlyosabb, amelyet az emberek a puszta kezükkel védelmezték meg a katonasággal és tankokkal szemben. A januári események során a védők közül tizenketten a helyszínen életüket vesztették, két fő később a kórházban hunyt el. Az elesettek nagy része lőtt sebbe halt bele, de többen „mozgásban lévő gépjármű alá estek” vagy „a testükön mozgásban lévő gépjármű kerekei hajtottak át”. Mindez bizonyítja azt, hogy a tüntetés során szovjet páncélosok és más katonai járművek hajtottak a fegyvertelen tömegbe. Az akció után a Szovjetunió a baltiak függetlenségi törekvését többé már erőszakkal sem tudta megakadályozni. Az 1991. február 9-én tartott függetlenségi népszavazáson 76 százalékos részvétel mellett a litván lakosság 90,5 százaléka a nemzeti szuverenitás visszaállítása mellett foglalt állat.

Nemzeti függetlenségének helyreállításához Litvániát követően a másik két balti állam is hasonló úton jutott el. Észtországban az 1990 tavaszán tartott parlamenti választásokon a Népfont vezette ellenzék nyert és alakíthatott kormányt, de a helyi Legfelső Tanácsban a szovjetbarát kommunisták továbbra is őrizték pozícióikat. Ettől függetlenül az észtek szabadságvágya sem ismert határokat, aminek hatására a kommunista testület 1990 áprilisában kénytelen volt kimondani, hogy az észt állam soha nem szűnt meg létezni, csupán megszállás alatt állt, függetlenségét vissza kell állítani. Az észt parlament kimondta, hogy az ország többé már nem szovjet tagköztársaság, nevét Észt Köztársaságra változtatták, az 1988–1989-es események során újra előkerült nemzeti szimbólumok (címer, zászló, himnusz) tiltását feloldották és a közintézményekben elrendelték azok használatát. Ahogy Litvániában, úgy Észtországban is a Szovjetuniótól való függetlenedésről 1991 márciusában népszavazást tartottak. Az eredmény megkérdőjelezhetetlen volt: 83 százalékos részvétel mellett a voksolók 77 százaléka a függetlenségre szavazott, ami azt mutatta, hogy az észt többség mellett a Szovjetuniótól való teljes elszakadást az oroszajkú lakosság egy része is támogatta. A tallinni parlament Észtország függetlenséget végül 1991. augusztus 20-án mondta ki.

Lettországban a rendszerváltoztatás arca a Tatutas Frintas vezette Népfront volt, amely eleinte csak a politikai, gazdasági és kulturális szuverenitás visszaszerzését tűzte ki céljául. A lett állam másik jelentős ellenzéki szervezete a jobboldali, kommunistaellenes és nemzeti függetlenség visszaállítását támogató Lett Nemzeti Függetlenségi Mozgalom volt. 1989–1990 fordulóján Lettországban is többezres demonstrációk nyomatékosították, hogy a lett nép a függetlenség visszaszerzését kívánja megvalósítani. Ennek ellenére az 1990-ben parlamentbe kerülő új lett politikai elit, a Szovjetuniótól való teljes elszakadást még nem támogatta.  A lett ellenzéki erők 1990 elején a függetlenséggel inkább kivártak, nehogy a moszkvai vezetésből erőszakos reakciót váltsanak ki, amivel a helyi rendszerváltoztatás addig elért eredményei is elvesztek volna.

A lettek félelme nem volt alaptalan, mert a vilniusi esethez hasonlóan, 1991 januárjában Moszkva a letteket is erőszakkal próbálta a szovjet birodalomban tartani. 1991. január 13-a és 27-e között Lettországban a szovjet katonai alakulatok – a Litvániában végrehajtott akciójukkal összhangban – a kommunista visszarendeződést támogatták. Rigában a belügyminisztérium épületét egy karhatalmi alakulat megtámadta, az épület védelmében öt fő veszítette életét. Azonban a letteket 1991-ben már nem lehetett eltántorítani a függetlenség visszaállításától. A másik két balti államhoz hasonlóan 1991 márciusában népszavazást tartottak. A referendumon a nemzeti szuverenitás helyreállítása mellett 87 százalékos részvétel mellett a voksolók 73 százaléka adta le szavazatát.

A Baltikum rendszerváltoztatásának megvalósulása a közép-európaiakhoz hasonlóan az ott élő emberek szabadságvágyának volt köszönhető. A három kis állam lakossága az elnyomó kommunista birodalmat közös összefogással rendítette meg és jelentős szerepet játszott a Szovjetunió 30 évvel ezelőtti felbomlásában. A Mihail Gorbacsov vezette szovjet birodalom azonban a balti államok megtartásához a végsőkig ragaszkodott, amelyet gazdasági szankciókkal és fegyveres erőszakkal kívánt nyomatékosítani. 1991-ben mindhárom ország visszanyerte szabadságát és függetlenségét.

Nagy Gergely