Cservenka Ferencné – ahogy mondani szokás – a párt „nagy öregjei” közé tartozott. 1936-ban, alig tizennyolc évesen lett tagja az illegális kommunista mozgalomnak. 1945-öt követően karrierje töretlenül emelkedett. Az újpesti kerületi pártvezetésben indított, 1948-tól, a diktatúra legkeményebb éveiben az MDP KV tagjaként szerepelt, s karrierje a szabadságharc vérbe fojtását követően sem tört ketté. 1956-tól az MSZMP KB Agitprop. osztályának vezetőhelyettese volt, a következő évtől pedig mint a párt budapesti bizottságának titkára vállalt feladatot. 1988-ig a KB tagja volt, s több mint harminc éven át Gödöllő és térsége parlamenti képviselői tisztét is betöltötte. Közben a Pest megyei pártbizottságot több mint húsz éven át vezette, így nem véletlen, hogy a Kádár-diktatúra alatt Pest megye teljhatalmú „uraként” tartották számon. Személye egyben a diktatúra fennállásának, a változtathatatlanságnak a jelképeként is szolgált.

Cservenkáné a pártvezetés egyik legikonikusabb alakja volt, s ugyan az 1988 májusi pártértekezleten KB tagságát már nem újították meg, képviselői mandátumát továbbra is betöltötte, sőt az Országgyűlés egyik alelnökeként is funkcionált. 1988 novemberében az MDF gödöllői szervezete nagy nehézségek közepette rávette Cservenkánét, hogy egy lakossági fórumon számoljon be képviselői tevékenységéről. Nyilván szokatlan volt számára a felkérés, hiszen évtizedeken át csak a pártvezetésnek tartozott magyarázattal cselekedeteiért, az hogy ezt adott esetben az ország polgárai is kérhetik, értelmezhetetlen volt a számára. A gyűlésre mindenesetre magabiztosan érkezett, ahol semmitmondó válaszokat adott összesen 47 kérdésre. A kérdések között nem csupán helyi problémákat érintő felszólalások voltak, de kemény kritikát kapott a „képviselő asszony” azért is, mert szeptemberben szavazatával támogatta a Bős–nagymarosi környezetszennyező beruházás továbbépítését. A botrányt azonban nem ez okozta, hanem Cservenkáné egy foghegyről odavetett megjegyzése. A gyűlés egyik vezetőjének záró mondatára, ami szerint „bizonyosak vagyunk abban, hogy képviselőnk a jövőben is a nép és választói érdekeit fogja képviselni”, Cservenkáné maga elé csak annyit suttogott: „Nem, én a pártét!” Ezt a közelben ülők meghallották, ez a fél mondat Cservenkáné politikai karrierjének a végét okozta.

A gödöllői MDF szervezetének tagjai elhatározták, hogy élve alkotmányos jogukkal visszahívnak egy parlamenti képviselőt a funkciójából. Ehhez a megfelelő számú aláírás összegyűjtése volt szükséges a lakosság számarányát figyelembe véve. Gödöllőn a sikeres kezdeményezéshez összesen valamivel több, mint 2700 aláírás volt szükséges. Nem volt egyszerű a feladat. Bátorságot igényelt nem csupán az aláírásgyűjtő aktivisták, de az aláíró polgárok részéről is, hiszen aláírásukkal, személyi adataik megadásával nyíltan kiálltak egy antikommunista ügy mellett, az aláírt ívek viszont az állami és pártszervek nyilvántartásába kerültek. Ettől függetlenül 1989 januárjában megindult a gyűjtés. Magyarországon régóta nem tapasztalt jelenetek elevenedtek meg Gödöllő közterületein. Az MDF felállította aláírásgyűjtő standjait, amelyek előtt hamarosan sorok álltak. A városban egyenruhás és civil rendőrök járőröztek, így próbáltak nyomást gyakorolni a polgárokra, hogy ne adják nevüket a kezdeményezéshez. Mindez azonban semmit sem számított, bő két nap alatt ugyanis nem csupán az előírt aláírást, hanem közel 5000 szignót tudtak begyűjteni az aktivisták. Az MDF helyi szervezete teljesítve vállalását kérte az Elnöki Tanácstól Cservenkáné mandátumának a megsemmisítését. A párt természetesen nem hagyta magára kipróbált elvtársnőjét. Az állampolgárok megkeresését válaszra sem méltatták. 1989 áprilisában azonban, érezve tarthatatlan helyzetét, maga Cservenkáné jelentette be, hogy több mint harminc év után megválik tisztségétől.

A képviselőnő lemondatását követően időközi választásokat írtak ki 1989 júliusára. Az időpont kiválasztása nem volt véletlen. A pártvezetés úgy gondolta, a nyár kellős közepén az ellenzéki pártok, élükön az MDF-fel, képtelenek lesznek megmozgatni a választópolgárokat. Ismét nagyot tévedtek. A választáson a szavazásra jogosultak 60 százaléka vett részt, ellentmondva ezzel a nyári szünet okozta érdektelenségre. Az urnákhoz járuló polgárok közel 70 százaléka az MDF más ellenzéki pártok által is támogatott képviselőjelöltjét, Roszík Gábor helyi evangélikus lelkészt választotta meg országgyűlési képviselőnek. Több mint negyven év diktatúra után ő volt az első szabadon választott képviselő az állampárti parlamentben, mandátumát egy évvel később az első szabad választásokon is megerősítette. Nem véletlenül esett rá a helyi ellenzéki pártok választása. Roszík Gábor volt az, aki Cservenkáné megbuktatásához a legtevékenyebben hozzájárult. 1989 januárjában nyílt levélben olvasta Cservenkáné fejére a képviselői tisztségre való alkalmatlanságát. Tulajdonképpen ez a levél indította meg a gödöllői politikai lavinát. 1989 januárjában azonban azt még senki sem gondolta, hogy a kommunista pártállam favoritját egy evangélikus lelkész fogja követni a képviselői tisztségben. Ráadásul a gödöllői példa ragadós volt, hiszen 1989 nyarán, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán és Szegeden, szeptemberben pedig Zalaegerszegen is visszahívták az állampárti képviselőt, akiknek a helyét az időközi választások eredményeképpen egytől-egyig az ellenzéki pártok által támogatott jelöltek nyerték el. Mindez megelőlegezte az 1990-es első szabad országgyűlési választások rendszerváltoztató hangulatát.

Balogh Gábor