A Magyar Szabadság Éve

A genfi csúcstalálkozó sikertelenségének sikere

Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1985-ben találkozott először személyesen, ami a hidegháborús korszak végének kulcsmozzanata volt. Az alábbiakban a találkozó hátterét tekintjük át. 

A második világháború vége óta eltelt több mint négy évtized alatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió között az enyhülés és a feszültség időszakai egymást váltották, ennek jegyében a rendszerváltoztatás évtizedének kezdetét a történetírás a „kis hidegháború” korszakának nevezi. Ronald Reagan elnökségének első ciklusát valóban a keményvonalas antikommunista politika jellemezte, de az elnök a Szovjetunióval való kölcsönös párbeszéd megindítására hivatali idejének elejétől törekedett. Reagant akkor választották meg, amikor az Egyesült Államokkal szembeni stratégiai fölény megszerzéséért a Szovjetunió ádáz harcot folytatott. A Richard Nixon lemondása után eltelt időben a Leonyid Brezsnyev vezette kommunista szuperhatalom a világ minden táján az Egyesült Államok kiszorítását tervezte. A keményvonalas moszkvai vezetés ehhez nemcsak az atomfegyverek és a közép-hatótávolságú rakéták számának emelését kívánta felhasználni, de az egész világon a kommunista rendszer elterjesztését tűzte ki céljául. Az 1970-es évtized végére az Egyesült Államok a Közel-Keletről kiszorulni látszott, Afrikában kubai és szovjet „katonai” tanácsadók jelentek meg, 1975-re Vietnám teljes területe a Vietkong fennhatósága alá került, még Kambodzsát is vietnámi csapatok szállták meg. Az évtized végére a szovjetek Amerikáig „nyújtózkodtak”: Közép-Amerikában és a karibi térségben kommunista „szabadságharcosok” bolsevik rezsimek létrehozásán ügyködtek.

Ronald Reagant az iráni forradalom és a Szovjetunió 1979-es afganisztáni inváziója után alig egy évvel választották elnökké, ekkor a világpolitikai iránytűje afelé mutatott, hogy a hidegháborút a Szovjetunió megnyerheti. Az 1980-as évtizedre fordulva szovjetek offenzívában voltak, az amerikaiak pedig visszaszorulóban, de az évtized végére Reagan elérte, hogy a túlterjeszkedett Szovjetunió nemcsak, hogy visszaszorult, de korábbi közép-európai hódításait is elveszítette. Ehhez azonban az Egyesült Államoknak újra erőre kellett kapnia, ezért a Szovjetunióval szemben a frissen megválasztott Reagan első elnöki ciklusában keményebb hangnemet ütött meg és a kommunista világbirodalmat csillagháborús programjával (SDI) olyan haditechnikai versenyre kényszerítette, amelybe utóbbi belebukott.

Reagan a közhiedelemmel ellentétben nem volt háborús uszító, sőt az atomfegyverek korszakát – vallásos gyökerei miatt – az Armageddon lehetséges eljöveteleként értékelte. Ez a meggyőződése, amely végigkísérte az életét, segítette hozzá ahhoz, hogy harcias politikáját kiegészítve – elsőként a két szuperhatalom közül – a kölcsönös tárgyalások megkezdését szorgalmazza. Az SDI és az amerikai védelmi kiadások rekordszintű megemelése a nyugati világ számára a túlélést garantálta. Reagan pontosan látta, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus gyilkos ideológiája békére hivatkozik, de a valóságban világszerte offenzívában, a demokráciák pedig visszaszorulóban vannak. Az atomháborúról alkotott vallásos és konzervatív meggyőződése, valamint első elnöki ciklusának tapasztalatai az elnököt arra vezették, hogy a szovjetekkel tárgyalásokba kezdjen, ami a rendszerváltoztatás egyik kulcsmomentumának bizonyult.

A párbeszéd megkezdésére viszont addig nem volt lehetőség, amíg a Kremlt a Brezsnyev vezette keményvonalasok irányították. Reagan elnök Brezsnyev halála után a diplomáciai csatornákon keresztül kereste a kapcsolatot Moszkvával, de érdemi választ nem kapott. Az új főtitkárok gyorsan váltották egymást: Brezsnyev halála után a KGB elnöke, Jurij Andropov vette át a főtitkári tisztet, de 1984-ben elhunyt, helyére a súlyos beteg Konsztantyin Csernyenko került. A szovjet vezetésben uralkodó bizonytalanság a kölcsönös párbeszéd megkezdését hátráltatta és a legmagasabb szintű találkozó megvalósulásának addig esélye sem volt, amíg a vezetői válság Moszkvában nem oldódott meg. Ettől függetlenül szovjet kollegájával Reagan már elnökségének első ciklusában is megpróbálta felvenni a kapcsolatot. 1981-ben, miközben az ellene elkövetett merényletből lábadozott, Brezsnyevnek saját kezűleg írt levelet küldött, amelyben az Egyesült Államokkal szemben táplált szovjet gyanakvást megpróbálta eloszlatni. Levelének végén a kölcsönös párbeszéd fontosságát hangsúlyozta: „Nem azzal kellen-e törődnünk, hogy lebontsunk minden akadályt, amely meggátolja az Ön és az általam képviselt népeket abban, hogy elérjék hőn áhított céljukat?”

Brezsnyev halálát követően 1983. július 11-én Andropovnak Reagan újabb kézzel írott levelet küldött és a személyes egyezkedés lehetőségét ismét felvetette. Naplójába erről az elnök a következőket jegyezte fel: „Azt hiszem, mint férfi a férfival szeretnék tárgyalni vele, és megpróbálni meggyőzni, hogy előnyökkel is járna a szovjeteknek, ha csatlakoznának a nemzetek nagy családjához.” Fél évvel később, 1984. szeptember 28-án Andrej Gromiko, a Szovjetunió külügyminisztere a Fehér Házban először tett látogatást, amióta a Reagan-adminisztráció hatalomra került. Az elnök naplójában ismét azt jegyezte fel, hogy fő célja a kölcsönös tárgyalások megkezdése: „Véleményem szerint találkoznunk kellene, hogy megértessük velük: semmilyen tervet sem forralunk ellenük, de azt hisszük, hogy ők viszont igen.”

Reagan elnök a világ biztonságát a kölcsönös tárgyalások megkezdésével kötötte össze, de antikommunizmusához kétség sem férhetett. Reagan személyében egy olyan elnök volt hivatalban, aki a „feltartóztatást” a „felszámolás” politikájára cserélte. Az elnyomott nemzeteket Reagan nemcsak a kommunizmus gyilkos eszméje alól kívánta felszabadítani, de magát a szovjeteket is meg akarta arról győzni, hogy rendszerük fenntarthatatlan. A kommunizmus bukását azonban vér nélkül kívánta elérni, ezért volt fontos számára, hogy igazáról szovjet kollegáit személyesen is ösztönözze. Ehhez először minden kétséget el akart oszlatni, abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államok a Szovjetunió megsemmisítésében érdekelt. Éppen ellenkezőleg, Reagan a Szovjetunió népeinek szabadságában hitt. Erről a tervéről egyik életrajzírója így emlékezett meg: „Ronald Reagannek az egyik vágya az volt, hogy elviszi Mihail Gorbacsovot egy körutazásra az Egyesült Államokban, hogy a szovjet vezető saját szemével lássa, hogyan élnek az egyszerű amerikaiak. Úgy képzelte, hogy ő és Gorbacsov helikopterrel egy munkásnegyed felé repülnek, a helikopter leszállna, és Reagan felkérné Gorbacsovot, hogy kopogjon be bármelyik lakásba és kérdezze meg az ott lakókat, »mit gondolnak a rendszerünkről.« A munkások elmondanák neki, milyen pompás dolog Amerikában élni.”

1985-ben a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára Mihail Gorbacsov lett. Az ő személyében a Kremlben olyan vezető került hatalomra, aki a kölcsönös tárgyalások megkezdésére nyitott volt és nem utolsó sorban az egészségével sem voltak problémák. Gorbacsov 1985. március 11-én került hivatalba, ezzel megadatott a lehetősége egy amerikai–szovjet csúcstalálkozónak. A történelmi eseményt Reagan elnök naplójában a következő szavakkal összegezte: „Brezsnyevtől kezdve mindig arról álmodtam, hogy kettesben leülhetek a szovjet vezetővel. Amíg Gorbacsov nem jött, nem volt alkalmam kipróbálni az elképzelésemet. Mos eljött az én időm.” Reagan célja egyrészt a szovjet geopolitikai nyomás megállítása volt, másrészt olyan fegyverkezési program beindítása, amely a stratégiai fölény megszerzésére tett szovjet törekvéseket meghiúsítja, és azt teherré változtatja. Ez utóbbira azért volt szükség, hogy a Szovjetuniót a kölcsönös tárgyalások megkezdésének pillanatában megfosszák legfontosabb ütőkártyájától.

A két szuperhatalom vezetőjének „történelmi csúcsára” 1985. november 19-én Genfben került sor. A megbeszélésen a két nemzet diplomáciai kapcsolatairól és a fegyverkezési versenyről esett szó. A tárgyalás után sokan úgy érezték, hogy a találkozó különösebb eredmények nélkül zárult. Ez látszólag valóban így volt, viszont elsiklottak egy fontos tény mellett, hogy személyes tárgyalásokat a két szuperhatalom vezetője hosszú ideje nem folytatott, emellett a találkozón az is érezhető volt, hogy Reagan és Gorbacsov személyében – nézeteltéréseik ellenére – olyan vezetők találkoztak, akik nyitottak a kölcsönös párbeszédre. A hidegháború lezárásához és a rendszerváltoztatáshoz ugyanis az még magában nem volt elegendő, hogy a két szuperhatalom élére egyidejűleg két olyan vezető kerüljön, akik a fennálló rendet meg kívánják változtatni. Ennek eléréséhez az is szükséges volt, hogy a hosszú idő óta befagyott személyes tárgyalásokat újraindítsák, ez pedig Genfben maradéktalanul megvalósult. Nem sokkal Genf után Gorbacsov erről így nyilatkozott: „Reálisan, nagy elvárások nélkül vártuk a genfi találkozót, mégis reményeink szerint a jövőben megalapozhatjuk a komoly párbeszédet.” A megbeszélésen a két vezető egyetértett abban, hogy a szuperhatalmak élén csak nekik van arra lehetőségük, hogy a fennálló világrendet megváltoztassák, és ezzel kötelességük is élni. Szovjet kollegájának Reagan elnök ezt így fogalmazta meg: „Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a Föld két legnagyobb országa, szuperhatalom. Csak ők kezdhetik meg a harmadik világháborút, de az egyetlen két ország, amely békét hozhat a világ számára.” Az amerikai elnök ezek mellett a személyes kötődést is megteremtette, azaz a hasonlóságokat is kiemelte, ahogy fogalmazott, Gorbacsov és ő „vidéki falucskákban született saját országuk közepén.”

A genfi csúcstalálkozón a két szuperhatalom vezetője között megindult a személyes párbeszéd, Reagan Gorbacsov személyében partnerre talált, aki nyitott volt a diskurzus elkezdésére. Genfben az amerikai elnöknek sikerült eloszlatnia azt a tévhitet, amely szerint az Egyesült Államok a Szovjetunió megsemmisítésére törekszik. Szovjet kollégáját ezzel szemben arról biztosította, hogy a fennálló világrendet meg kell reformálni, hogy az szabadabb lehessen, de ennek békés eléréséhez a Szovjetunió magatartásának megváltoztatására is szükség van. Ez utóbbi még Gorbacsovval sem ment akadálytalanul, a két elnökre még számtalan megbeszélés várt, de a genfi találkozó megalapozta azt az utat, amely végül a csodák évéhez vezetett.

Nagy Gergely