A szovjet megszállási övezetből létrehozott keletnémet állam 40 éves fennállását 1989 őszén ünnepelte, de a jeles évforduló az országot négy évtizede irányító Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) számára közel sem volt örömteli. Az NDK fennállásának negyven éve alatt folyamatosan válságokkal küzdött, országuk létjogosultságában polgárai pedig igazán sosem hittek. Az folyamatos nyugatra vándorlás mellett az 1970-es évek végére a Moszkva által irányított elnyomó kommunista rezsimet a diktatúrában élők végleg megelégelték.

A változások előmozdítói a helyi keresztény felekezetek voltak. Nem véletlenül, hiszen 1945 után a kommunista hatalom az Evangélikus Egyháznak nagyobb mozgásteret biztosított, mivel az a nyugatnémet egyházhoz ezer szállal kötődött. 1969-ig a két német állam evangélikus felekezete egységesen működhetett. A helyi Katolikus Egyház bár kicsi volt, de a kommunista rezsim elnyomásával szemben az ellenállást sosem adta fel. Természetesen a felekezeti életet az államhatalom minden lehetséges eszközzel megpróbálta ellehetetleníteni, kevés sikerrel. Az NDK polgárai pontosan tudták, hogy szabadságukért meg kell harcolniuk. A közép-európai antikommunista szabadságharcok eseményei viszont megmutatták, hogy a Vörös Hadsereg jelenléte mellett és a keményvonalas moszkvai vezetéssel szemben ezt fegyverrel szinte lehetetlen elérni, így a keletnémetek is a polgári elégedetlenség és a diktatúra intézményeinek kikezdése mellett döntöttek.

Az NDK polgárainak a szabadságot egyedül az aktív egyházi élet jelentette. Markus Meckel – a keletnémet rendszerváltoztatás egyik jelentős alakja – ezt később így fogalmazta meg: „Személyes világunk igen különbözött attól, amit az NDK-ban általában gondoltak. Nagyon nyomasztó volt megtapasztalni a hetvenes, majd különösen a nyolcvanas évek elnyomását. Az evangélium a szabadság üzenete volt és a szabadság nem egyfajta adottság volt, azt intézményeken keresztül kellett közvetítenünk.” A szabadság intézményei az Evangélikus és Katolikus Egyházak voltak. A helyi polgárok számára a keresztény felekezetek által szervezett események, mint a misére vagy istentiszteletre járás, imakörök és egyéb szabadidős elfoglaltságok jelentették a kommunista légkörtől való elszakadást. Nem véletlen, hogy az NDK legnagyobb államellenes tüntetéssorozata – amely végül a berlini fal leomlásához vezetett – Lipcséből, az 1170-ben épült Szent Miklós templom történelmi falai közül indult ki. A később lipcsei demonstrációkként elhíresült eseménysorozat alapja az volt, hogy a békéért imádkozó keresztények az 1980-as évek kezdetén minden hétfőn összegyűltek. Az evangélikus templom hétfői ökumenikus imaköre nemsokára ellenállási zarándokhellyé alakult. Az összejövetelek az évtized végére már egyértelműen politikai demonstrációkká váltak, ahol a keletnémetek az elnyomó kommunista rendszer felszámolását, szabad választásokat, Berlin megosztásának megszüntetését és a két német állam egyesülését követelték.

Az NDK polgárait a NSZEP terrorja sem rettentette el kitűzött céljaitól. A keletnémet hatóságok a százezres méretűre duzzadt tüntetőkkel szemben többször alkalmaztak erőszakot, de ez 1989 őszére hatását vesztette, így a demonstrálókkal szemben a rendfenntartó erők nemegyszer tehetetlenek bizonyultak, ami a keletnémet kommunista elit válságához vezetett. Az országot 1971 óta irányító Erich Honecker 1989. október 23-án lemondásra kényszerült, helyére Egon Kernz lépett. A nép megkerülésével történt újabb hatalomtechnikai műveletet a keletnémet polgárok már nem fogadták el és folytatták tüntetéssorozatukat, amivel egyértelműsítették szándékukat, hogy országuk vezetőinek megválasztásához csakis nekik van joguk. Meckel erre így emlékezett vissza: „1989 októberében lett Honecker helyett Krenz az NSZEP főtitkára. Mi hangsúlyoztuk: ez a váltás törvénytelen, szabad választásokra van szükség.”

A Krenz vezette kommunisták körül nemcsak otthon, hanem külföldön is elfogyott a levegő. Ronald Reagan amerikai elnök és Helmuth Kohl nyugatnémet kancellár szorosan együttműködve szakított a Willy Brandt-féle „keleti politikával”, Moszkvában pedig 1985-ben a brezsnyevi keményvonalas politikát a Mihail Gorbacsov vezette „peresztrojka” váltotta fel. Gorbacsov elődeivel szemben a közép-európai szovjet jelenléthez már nem ragaszkodott minden áron. Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában megindult a rendszerváltoztatás folyamata. Az NDK szomszédságában elhelyezkedő közép-európai államok viselkedése tovább erősítette a keletnémet polgárok elégedetlenségét és változtatás iránti vágyát. A magyarok a keletnémet menekültek előtt szeptember 11-én megnyitották a határt és nem sokkal később a prágai NSZK-s követségen tartózkodó NDK-s menekültek is elhagyhatták a követség területét és vonaton az NDK-n keresztül az NSZK-ba juthattak. November 9-én a berliniek ledöntötték a berlini falat. A keletnémetek szabadságvágya az NDK „testén”olyan súlyos sebeket ejtettek, hogy abból már többé nem tudott „kigyógyulni” a kommunista állam. Meckel így összegezte ezzel kapcsolatos gondolatait: „Következmények voltak az NDK-ban már azzal, ahogyan az NSZEP reagált a magyarországi történésekre. A sajtóban rendszeresen bírálták a magyar kormányt. A kritika világossá tette: az NDK vezetése fél, hogy átpattan a szikra Magyarországról. Minél jobban érezték az emberek, akik el akarták hagyni az NDK-t, hogy Magyarországon át erre lehetőségük lehet, annál többen akartak odamenni. Olyan rés támadt a falon, amelyet már nem lehetett betömni. 1989 nyara világosan megmutatta, hogy az NDK polgárainak tömeges kiutazása, a menekülés Magyarországon át lényegesen hozzájárult az NSZEP destabilizálásához.”

Az NDK vezetése a végsőkig hitt Moszkva segítségében, de a Szovjetunió egyre mélyülő válsága valamint a George Bush amerikai elnök, Kohl kancellár és Gorbacsov között folytatott kölcsönös tárgyalássorozatok egyértelművé tették, hogy a Kreml nem tudja megtartani „háborús trófeáját”. Lengyel és magyar példára megkezdődtek a keletnémet kerekasztal-tárgyalások, míg a német egységről a két német állam, valamint a háborúban „győztes” négy nagyhatalom (Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió, Franciaország, Nagy-Britannia) az ún. „2+4-es tárgyalások” keretében döntöttek . Ahogy Meckel fogalmazott: „Meggyőződésünk volt, hogy egy demokratikus NDK-t kell teremtenünk, abszurd, hogy fal válasszon el két demokratikus német államot. Úgy gondoltuk, előbb az egyiket, aztán a másikat. Ez természetesen november 9-ével megváltozott, a fal leomlásával világossá vált, hogy a két folyamatot immár nem lehet egymástól elválasztani. Decemberben kezdődtek meg a kerekasztal-tárgyalások, majd 1990 márciusában került sor a választásokra, ezt követték a két törvényes kormány tárgyalásai. Amikor áprilisban Moszkvába látogattam, Sevardnadze külügyminiszternek kijelentettem: először is szabad ország vagyunk, másodszor a német egység megvalósul, mert az emberek ezt akarják; nem tudják megakadályozni.” A kerekasztal-tárgyalásokhoz támogatást a német egyházak nyújtottak azzal, hogy a felek között közvetítettek és nemegyszer az egyeztetések helyszínét biztosították.

Az NDK fennállásának első pillanatától egy bukott kísérlet volt, amelynek polgárai a Moszkvából irányított elnyomó kommunista rendszerbe soha nem törődtek bele. 1953-ban fellázadtak a rezsim ellen, s az államból polgárai folyamatosan nyugatra disszidáltak, amely folyamatot az 1961-ben felhúzott berlini fal csak lassítani tudott, de megállítani nem. 1989-re a keletnémet polgárok az ellenállás új formáival és az elvándorlás új útvonalait megtalálva szálltak szembe a kommunizmussal. A rendszerváltoztatást és a két német állam újraegyesítését – a nemzetközi helyzet változásait kihasználva – a keletnémetek harcolták ki.

Nagy Gergely

A szerző az NDK történetével kapcsolatban érdeklődők számára ajánlja a honlapon, a témában megjelent korábbi írásokat:

A lipcsei demonstrációk és az NDK vége

A német egység napja

Először szabadon – Körkép az első szabad választásokról Közép-Európában

A cikksorozat megelőző részei az alábbi címekre kattintva elérhetőek:

A Szovjetunió háborús „trófeája” – Az NDK

Az NDK útja a rendszerváltoztatásig