„Azon az éjszakán a szomszédok ébresztettek minket, az egész libeni utca talpon volt, talpon volt az egész város, az egész ország, a levegőben repülők zúgtak és leszálltak az oroszok, aztán jöttek a tankok… és Prágában lőttek, és egy teherautó hajtott fel a Palmovkára, fiatalemberek álltak a platóján, és véráztatta zászlót tartottak a kezükben.” – írta 1968. augusztus 21-ről Bohumil Hrabal cseh író. 1968-ban Csehszlovákiában egy békés rendszerváltoztatás kísérletét buktatták meg a megszállók. A nyugati történetírás a mai napig „emberarcú szocializmusról” beszél, de a csehszlovák embereknek 23 év kommunista diktatúra után eszük ágában sem volt megőrizni semmit sem a szovjetizált világból. Az a folyamat, amely 1968 elején elindult, Csehszlovákia Kommunista Pártja teljes átalakulásához, majd egy többpárti demokrácia kialakulásához vezetett volna. Jól tudták ezt Moszkvában és a blokk valamennyi országában. Ezért kellett elbuknia a prágai tavasznak. Ha valóban – ahogy azt sokan a mai napig vélik – csak egy rendszeren belüli kiigazítás lett volna a cél, nem történt volna meg a fegyveres beavatkozás. Nem véletlen a szovjet helyzetértékelésekben előforduló „lopakodó ellenforradalom” kifejezés. Brezsnyev nagyon jól tudta, hogy Csehszlovákiában egy elhúzódó antikommunista forradalom zajlik, amelynek a végcélja a rendszerváltoztatás. Lépniük kellett hát. Az hogy a tények ellenére az „emberarcú szocializmus” és a rendszeren belüli reform tételek a mai napig tartják magukat, azért is teljesen értelmezhetetlen, mert pontosan 1968 alapozta meg a „Brezsnyev-doktrína”, elméletét, amely szerint, idézzük a teória „megalkotóját: „Ha a szocializmussal szemben ellenséges erők egyes szocialista országokat a kapitalista fejlődés irányába kényszerítenek, az nem csak az adott szocialista ország problémája, hanem az egész szocialista táboré.” Valójában az események reformként való értelmezése nem a történelmi esemény tökéletes meghatározása, hanem a nyugati baloldali történetírói narratíva része, amely szerint a kommunista rendszer megreformálható, és lehet „emberi” arca. Nagy kár, hogy a vasfüggöny mögött élő tízmilliók ezt egyáltalán nem így gondolták, élték meg nap, mint nap.

Ahogy Magyarország esetében nem lehet értelmezni 1989 eseményeit 1956 történetének ismerete nélkül, úgy Csehszlovákia esetében sem lehet megmagyarázni a bársonyos forradalom eseménytörténetét az 1968-as prágai tavasz ismerete nélkül. Csehszlovákia polgárainak szabadság és függetlenség iránti vágya, amelyet 1968-ban a szovjetek vezette Varsói Szerződés eltiport, 1989-ben beteljesült. A köztes időt, 21 évet, a CSKP régi-új vezetése „normalizációnak” nevezte el, míg az azt túlélni próbálók csak „emberarcú sztálinizmusról” beszéltek. Az 1968-ig a kommunista párt tagjaként számon tartott  Petr Pithart újságíró, 1990 után cseh miniszterelnök, egy tanulmányában tökéletesen definiálta a normalizáció fogalmát: „A normalizáció szónak nálunk a lehető legrosszabb csengése van, nem csak azért, mert semmi köze a normalitáshoz, hanem mindenekelőtt azért, mert a tömeges kétszínűség kombinációját jelentette, ami együtt járt valamiféle puha, azonban sajnálatosan hatékony egzisztenciális terrorral.” A Gustáv Husák vezette kommunisták jól tudták azt, hogy csak úgy sikerülhet a hatalmat megtartaniuk, ha megosztják és szó szerint a feje tetejére állítják a csehszlovák társadalmat. Ennek érdekében lelketlen, szolgalelkű, középszerű emberekkel töltötték fel a vezetői helyeket szerte az országban, míg az értelmiség képviselőit vagy megalkuvásra – s ezzel hitelvesztésre – kényszerítették, vagy ellehetetlenítették otthoni működésüket, aminek két lehetséges módszere volt: emigrációba kényszerítés (Kundera, Skvorecky, Milos Forman), vagy elhallgattatás és megalázás várt rájuk (Hrabal, Jirí Menzel). Üldözték az egyházakat, ám ettől függetlenül a Katolikus Egyház megerősödve került ki a diktatúrából, köszönhetően kiváló lengyelországi kapcsolatainak. Az 1970-es években Krakkó érseke, Karol Wojtyła (a leendő II. János Pál pápa) Lengyelországban jó néhány cseh katolikus kispapot szentelt fel, sőt engedély nélküli szemináriumi képzésüket is a krakkói érsek szervezte és finanszírozta.

A középszerű karrieristák és az ellehetetlenített értelmiség között húzódó széles társadalmi réteget a pártvezetés a biztosított élelmiszerellátással és egyéb anyagi juttatásokkal kívánta elhallgattatni. A recept beválni látszott Magyarországon, miért ne működne Csehszlovákiában? Az olcsó panellakás, a hétvégi ház, a Skoda, megfelelt a magyar sátortetős ház („Kádár-kocka”), SZOT-üdülő, Trabant szentháromságnak. „Csehszlovákiában az egy főre jutó évi húsfogyasztás kilencven kilogramm, és ez a mennyiség állandóan növekszik. Az emberek mindent befalnak, ami csak beléjük fér, és mindig többet követelnek. Eközben a munkához egyre kevésbé fűlik a foguk. Ameddig az üzletek roskadoznak az árutól, semmitől sem kell tartanunk.” – jelentette ki Husák egy PB-ülésen. A fenti idézet egyszerre mutatja meg, hogy mit és hogyan gondoltak az emberekről a kommunista vezetők, illetve azt, hogy tisztában voltak azzal, hatalmukat kizárólag az ellátórendszer működése szavatolja. A lényeg abban állt, hogy a fenti javak biztosításával a társadalom jelentős részét kikapcsolják a politikai életből, ne fogalmazzanak meg véleményt a hazai politikai helyzetről, s ha ezt mégis megteszik, akkor azt a hétvégéi ház hátsó kertjében, néhány pofa sör mellett hőzöngve tegyék meg, ne pedig nyilvánosan.

A „normalizált” Csehszlovákia állampolgárai felé megfogalmazott üzenete röviden kifejezhető: Törődjetek magatokkal! S ezt nem csupán a fenti jóléti intézkedések, de a hivatalos kultúra is elősegítette. A csehszlovák film legszínvonalasabb korszaka volt az 1968 előtti új hullám, amelynek a normalizálók egy csapásra véget vetettek. A Szigorúan ellenőrzött vonatok (Bohumil Hrabal regénye alapján Jirí Menzel Oscar-díjas filmje) helyett elkezdődött a Kórház a város szélén és a Nők a pult mögött ostoba időszaka. Ezek az alkotások az 1960-as években született művekkel ellentétben nem rendelkeztek komoly üzenettel, hanem a hétköznapi élet problémáival foglalkoztak, illeszkedve a normalizáció elvárásaihoz. A világszintű irodalmi munkákra bezúzás várt. Bohumil Hrabal Túlságosan zajos magány című művét a nyomdából egyenesen a zúzdába küldték 1969-ben. A szerző felesége éppen abban a hulladékmegsemmisítőben dolgozott, ahová a könyveket szállították, így a nyomorult állapotban lévő Hrabal egy csomagot meg tudott menteni magának, abból a munkájából, amelyet ma a világirodalom a legsikeresebb művei között tart számon. A szintén Menzel rendezte Hrabal-adaptáció Pacsirták cérnaszálon című filmet, amelyet 1969-ben épphogy befejeztek, azonnal betiltják, első nyilvános vetítésére csak 1989-ben kerülhetett sor. Hrabalt „felszámolás alatt álló írónak” minősíti a normalizáció rendszere. Megkezdődött a lehallgatások, a rendőrségi beidézések és a kihallgatások kora. A drámaíró, későbbi köztársasági elnök, Václav Havel nem akármilyen bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 1969 januárjában, miután megtalálta lakásában az egyik lehallgató készüléket, mint törvénykövető állampolgár, kihívta a rendőrséget hogy átadja az eszközt a jogos tulajdonos államhatalomnak. El tudjuk képzelni az ügyben eljáró szürke kommunista funkcionáriusok megdöbbenését. Nehéz időszak volt ez a csehszlovák ellenállóknak: „Parázs idők voltak ezek, rendőrségi rajtaütések, a kísérők lerázása, lopakodás az erdőben, házkutatások, drámai pillanatok, amikor el kellett égetnem vagy meg kellett ennem különféle papírokat.” – emlékezett vissza Havel az eseményekre.

A rendszer másik jelszava a felejtés volt. Magát Husákot a „felejtés főtitkárának” is nevezték, hiszen az 1968-as világ minden nyomát igyekezett eltüntetni. Ennek érdekében üldözték a másként gondolkodókat, hallgattatták el az értelmiséget és az egyházakat. Csehszlovákia néhány évvel a prágai tavasz után teljesen kiüresedett. Aztán 1975. április 8-án Havel levelet írt Gustáv Husáknak. Ebből a főtitkár megtudhatta, hogy politikája nem sikeres, Csehszlovákiában élnek olyan emberek, akik nem felejtettek, s adott történelmi helyzetben tudják majd, hogy mi lesz a dolguk. A levélben, amelyet Havel nyilvánosságra hozott, a szerző nyíltan beszél arról, hogy az országot a félelem kormányozza, s ez a félelem az, ami garantálja a hatalom számára a nyugalmat, a „hullaház nyugalmát”. Havel figyelmeztette a diktátort, hogy amit ő lát, az csupán a felszín, mert a mélyben változások történnek: „A mozdulatlanság kérge alatt láthatatlan csermely csörgedez, lassan és észrevehetetlenül alámosva ezt a kérget. Lehet, hogy sokáig eltart, de egy napon be kell következnie. Semmi nem merül feledésbe: az egész átélt félelem, ez az egész szégyenletes és méltatlan bolondéria.”

A levél a külső szemlélő számára talán megválaszolatlan maradt, de valójában nagyon is odafigyeltek rá a hatalom csúcsain. Volt is okuk erre, szerzője, három évvel később a Charta ’77 mozgalom alapítója lesz, amely megkezdi a kommunista rendszer felszámolását és a bársonyos forradalomhoz vezető út előkészítését. A Charta ’77 létrejöttének közvetlen kiváltó oka a The Plastic People of the Universe nevű csehszlovák underground együttes tagjainak letartóztatása és több éves börtönbüntetésre való elítélése volt. A folyamatos hatósági vegzálás és az üldöztetések okán Csehszlovákiában virágzott a földalatti (underground) kultúra. Ennek ugyanúgy részét képezték az illegális nyomdák által kiadott szamizdatok, mint a be nem jelentett koncertek. Havel, Jirí Hajekkel (a prágai tavasz idején külügyminiszter) és Jan Patocka filozófussal aláírásgyűjtésbe kezdtek a zenekar tagjainak szabadon bocsátása érdekében. Hivatkozási alapjuk, a két évvel korábban, Csehszlovákia által is aláírt és ratifikált Helsinki egyezmény volt, amelynek úgynevezett „harmadik kosara” az emberi jogok teljeskörű betartására kötelezte az aláírókat. Ezzel Havel és a több mint kétezer aláíró kesztyűt dobott a hatalomnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem mindenkit nyelt el a hétköznapok konformizmusa, sokan fel merik emelni a szavukat a nyilvánvaló igazságtalanság ellen. Azt az aláírók is tudták, hogy akciójukkal minden hidat felégetnek maguk mögött, de tudták azt, hogy ha tovább hallgatnak, még nagyobb bajt okoznak a társadalomnak és még tovább növelik a diktatúra önbizalmát. Jan Patocka mindezt így fogalmazta meg: „Minél nagyobb a félelem és a szolgalelkűség, annál messzebb merészkedett, merészkedik és fog merészkedni a hatalom. Nincs más eszköz, amellyel nyomását enyhíteni lehetne, csak ha elbizonytalanítják, ha látja, hogy az igazságtalanság és a megkülönböztetés nem merül feledésbe, nyomát nem mossa el a víz.” A három kezdeményezőt letartóztatták, Patocka a kihallgatások során életét vesztette. Ezzel a diktatúra egy aláírásgyűjtő értelmiségi csapatból megteremtette saját elszánt ellenzékét.

Balogh Gábor

Folytatása következik!