A Magyar Szabadság Éve

A szabadság leckéi

30 éve szabadon címmel utcatárlatot nyitott Budapesten a Terror Háza Múzeum az Andrássy úton. Az informatív és hatásos kép-, illetve szöveg-összeállítások 1989–90 krónikájával foglalkoznak. Értelmezik a két esztendő eseményeit, megmutatva az összefüggéseket, a rendszerváltó folyamat viszonylatait is. Tallai Gábor íróval, tanárral, a Terror Háza Múzeum programigazgatójával beszélgettünk.

 – Azt gondoljuk, már mindent tudunk a rendszerváltásról, már amit tudhatunk persze. Mit adhat még hozzá az eddigi ismereteinkhez ez a kiállítás?

– Magyarországon már több mint hárommillió olyan állampolgár van, akinek semmilyen emléke sincs a diktatúráról. Ők a nyolcvanas évek dereka után született nemzedékhez tartoznak, rájuk legfeljebb a családi elbeszélések hagyományozhattak valami tudást a pártállami időkről. A tárlat célcsoportját ezért elsősorban ők jelentik. És persze a hozzánk látogató külföldiek sokasága.

 – Mennyire épült be az oktatás szövetébe a diktatúra emléke?

 – A rendszerváltoztatás irodalma jelentős, de szakkifejezéssel élve elsősorban deskriptív jellegű, csupán leírja a történéseket. Kevés az értelmező írás, és ami van, az nemigen szivárog le az oktatás szintjéig. Épp ezért az emlékbizottság úgy gondolta, itt az idő, hogy értelmezzünk és értékeljünk, azaz készítsünk olyan tárlatot, amely harminc év távolából elemzi a rendszerváltoztató folyamatot. Nem ez az első kiállításunk a témában, rendeztünk már hasonlót 2009-ben, aztán 2011-ben és 2014-ben, de mindig más és más szemszögből közelítettük meg az eseményeket. Most abból indultunk ki, hogy a mai tizenévesek, huszonévesek, de már a harmincasok sem tudják, milyen volt szabadság nélkül élni.

 – Ezt megmutathatná az iskola is!

– A magyar történelemoktatásban nagyon sok a pozitívum. Először is az, hogy van. Európa számos országában már csak társadalmi ismereteket tanítanak, történelmet nem. Ugyanakkor a magyar tanterv az ősrobbanástól kezdve a jelenkorig szeretne eljutni, ez pedig hatalmas ismeretanyag. A rendszerváltoztatás olyan kis teret kap a tankönyvekben, hogy a fiatalok nem tudják felmérni a jelentőségét. Így nem tudják azt sem, hogy 1989-90 eseményei megváltoztatták egész Európát, és hogy a szabadság, a függetlenség visszaszerzése hozta létre azokat a kereteket, melyek között ma élnek. Akkor szűnt meg a kétpólusú világ, ért véget a hidegháború, és a térség, amelyben élünk, visszatérhetett demokratikus hagyományaihoz. Ez nincs ott kellő súllyal a felnövekvő nemzedékek tudatában.

– Meglátszik rajtuk?

 – Persze! Például a szélsőséges ideológiákhoz való vonzódásuk megmutatja a tudás hiányát. Nyugat-Európában ezért van rengeteg fiatal híve a szélsőbaloldali gondolatoknak vagy az olyan agresszív politikai üzeneteknek, amelyek az igazság kizárólagos birtoklásának igényével lépnek fel, akárcsak a kommunizmus tette. Kisebb mértékben ugyan, de igaz ez a mi térségünkre is.

– Miért hallgatnak például a fiatalok szülei?

 – Eleve vannak emberek, akik számára az első időben csalódást okozott a rendszerváltoztatás. Pedig ami akkor történt, felszabadító antikommunista forradalom volt, amelyben részt vettek a társadalom széles körei. Átalakítottuk a jog- és intézményrendszerünket, átformáltuk az állam működését, demokratikussá vált a rendszer, plurálissá lett a politikai élet és visszatért a kapitalizmus. Egy új világ vette kezdetét. Igazságtétel hiányában azonban a pártállami szereplők ott maradhattak a közpolitika porondján, miközben nem múlt el a totális diktatúrák szellemi utóhatása. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy még ma is végletesen kétpólusú a gondolkodásunk.

– Miért nem tud a Nyugat sem megszabadulni a marxizmus utóhatásaitól?

– A szabad Nyugat majd ötven éven át élt együtt az úgynevezett bipoláris világ másik felével, a kommunista diktatúrákat működtető Szovjetunióval. Volt itt kooperáció és kollaboráció, no meg a másik fél folyamatos figyelése, a sikeresnek tűnő módszerek másolása. A kommunisták például a fogyasztás jótékony, feszültségcsökkentő hatását igyekeztek eltanulni. A nyugatiak pedig az ingyenes egészségügyet, a társadalombiztosítási és oktatási rendszereket figyelték, és át is emeltek belőlük jó néhány elemet. A diktatúrák politikai gyakorlatából feltűnően sokat merített a hírhedt nyugati 68-as nemzedék, amely többek között eltanulta a birodalomépítés stratégiáit vagy a politikai ellenfelek kiiktatásának finomabb és kevésbé finomabb kommunista technikáit.

– Illúzió volt, hogy a rendszerváltás idején annyira bíztunk a Nyugatban?

– Közép-Kelet-Európa polgárai óriási problémahalmazt kaptak a nyakukba. A Nyugat nem nyújtott támogatást, elmaradt az új Marshall-segély. Schmidt Mária történész egy szakmai beszélgetésen egyszer kifejtette, mivel a hidegháború is háború volt, a végén az történt, ami a háborúk végén történni szokott. Vagyis a győztes kifosztja, megsarcolja a vesztest.

 – Buták voltunk, naivak? Vagy okosan manipuláltak bennünket?

– Az író Stefan Zweig szerint mindig a kortársak tudják a legkevesebbet a maguk koráról. Én 19 éves voltam 1989-ben. Az NDK-ban születtem. Már attól is boldogok voltunk a rendszerváltás pillanatában, hogy utazhatunk, hogy azt olvashatunk, amit akarunk, illetve hogy döntéseket hozhatunk. De a demokrácia megkívánta a felnőttséget, amit a pártállami diktatúrák évtizedeken át igyekeztek kiölni az régióbeli társadalmakból. Ahhoz, hogy ez visszatérjen, kell némi idő. Például ma már sokkal körültekintőbben veszünk fel hiteleket, átgondoltabban kezeljük a pénzügyeinket. De még mindig van temérdek feladat, amit el kell végeznünk, és lecke, amit meg kell tanulnunk.

– Hogy festett a rendszerváltás az NDK-ban?

– Szomorú kimondani, de ami történt, nem újraegyesítés volt, hanem megszállás. A 17 millió keletnémet pillanatokon belül a másodrendű állampolgár státuszában találta magát. Igaz, a volt NSZK külön szolidaritási adót vezetett be, hat-nyolc év alatt látványosan felfejlesztette a keleti országrész infrastruktúráját, de az oktatás, a közigazgatás, a politika területén, a gazdaságban minden pozíciót nyugatnémetek foglaltak el, kiszorítva onnan a keletieket. A Kelet-Németországban szerzett diplomákat eleve el sem fogadták. Apám, aki német volt, Magdeburgban végzett kibernetika szakon. Ez egy egzakt tudomány, apám diplomája pedig mérnöki diploma volt. Több mint egy évig kellett harcolnia azért, hogy elfogadják! Mindez magyarázattal szolgálhat arra, hogy mi az a csalódottság, amit Kelet-Németország érez mindmáig.

 – Csak költötték a németek egymásba borulásáról szóló történeteket?

– A katarzis megvolt 1989. november 9-én. A fal ledöntése maga volt a boldogság. Saját német nagymamám is ott volt a nagy pillanatban, egy dokumentumfilm tanúsága szerint ott táncolt az utcán. Aztán jött, ami jött… Amúgy azt látom, Németországban igen visszafogott lesz most novemberben az évfordulós megemlékezés. Itt vannak például az 1953-as berlini antikommunista felkelés hősei, akikkel senki sem foglalkozik. Akkor nemcsak Berlinben mozdultak meg az emberek, de Kelet-Németország 650 településén voltak tüntetések. Utána több mint negyven embert végeztek ki a kommunisták, sok százat börtönbe zártak, több tízezret pedig bíróság elé citáltak. És még sincs egyetlen utca vagy tér sem Németországban, amely egyik vagy másik kivégzett hős nevét viselné!

– Szomorú adalék ez a mai Németország kríziséhez. Mi történik ezzel a nagy kultúrájú néppel?

 – A németeknek megtiltották, hogy a nemzeti gyökereikkel, hagyományaikkal foglalkozzanak. Múltjukat a harmadik birodalom rémtetteire korlátozták, és a műszaki erényeiket leszámítva elvettek tőlük minden identitáspontot. Mivel azonban az ember nem létezhet pozitív identitáskép nélkül, kitalálták, hogy ők most Gutmenschek, azaz „bármi áron jó emberek” lesznek, és persze európaiak, semmiképpen sem németek. Ez látszik például azokon, akik birkamód tűrik, sőt, még pártolják is a migrációt. Ilyenkor az sem számít, ha a meghirdetett befogadói eszme és a személyes tapasztalataik, azaz a valóság között szakadék van.

– Mennyire fut be más pályát Magyarország a rendszerváltozás értékelésében?

 – Az emberi közösségek tájékozódásul mindig mérföldköveket helyeznek el az időben, például Magyarországon március 15-öt, augusztus 20-át, október 23-át, vagy június 16-át. Június 16-án 300 ezer ember gyűlt össze a Hősök terén, Nagy Imre újratemetésén. Ez kegyelemdöfés volt a kádári diktatúra számára. A mi feladatunk, hogy felhívjuk ezekre a mérföldkövekre a figyelmet, kiemelve súlyukat és jelentőségüket. Ami 1989-90-ben történt, az sikertörténet, hiszen amit a magyar nemzet el akart érni – szabadság, függetlenség, demokrácia, kapitalizmus, NATO- és EU-tagság –, azt elérte. Nem vitás, hogy nyugati partnereink visszaéltek az erőfölényükkel, de szerintem a térség országai ezt kénytelen-kelletlen, de elfogadták volna. Ám az, hogy a Nyugat elzárta magát a mi történelmi tapasztalatainktól, és mindattól, amit végigéltünk a diktatúra évtizedeiben, több mint sértő. Ráadásul nem ültek törvényt a kommunizmus bűnei fölött, ahogy tették a nácizmussal, elmaradt az igazságtétel, sőt, Marx-szobrot avattak Trierben, ahol felszólalt az Európai Bizottság akkori elnöke, és a német katolikus egyház feje méltatta a nagy gondolkodót, aki amúgy szenvedéseink mestertervének alkotója volt.

 – Ma már inkább a Nyugatra jellemző az egykori kommunista módszer, vagyis a gondolatok manipulálása, bilincsbe verése?

– A vélemény- és gondolatszabadság tekintetében sokkal jobban állunk, mint a Nyugat. A politikai korrektség, a magának kizárólagosságot követelő liberális kánon még nagyon erős ott, de szerintem kimúlóban van. Nem lehet a valósággal szemben tartósan fenntartani egy rendszert. Orwell írja, hogy minden rendszerből, amely erőszakkal elfedi a valóságot, idővel kiszalad az erő.

– Minek köszönhető a marxizmus reneszánsza? Az egyik legutóbbi amerikai lövöldözőről is kiderült, hogy marxista…

– Sok politikai alakulatot és sok fiatalt csábítanak az új köntösbe bújtatott totalitárius eszmék Nyugaton. Államosítani kellene a világ egyik legnagyobb autógyárát, a BMW-t, vetette fel nemrég a német szocialisták ifjúsági tagozatának vezetője. Szerencsére azonban nem tudják eltüntetni az emberekből a normalitás iránti igényt. A normalitás világa persze nem tökéletes, nem is kell, hogy az legyen, pont elég, ha élhető. Donald Trump megválasztásában szerintem éppen ez mutatkozott meg a leglátványosabban a világ számára.

Forrás és fotó: Demokrata