Lengyelországban a második világháború után a Szovjetunió támogatását élvező kommunista hatalom az országot hiába irányította elnyomó és diktatórikus módszerekkel, azt ténylegesen sosem tudta uralma alá hajtani. A lengyel nép az elnyomás, az élelmiszerhiány, a munkások alacsony fizetése vagy a csökkenő életszínvonal miatt időről-időre sztrájkokat és tömegtüntetéseket szervezett, amelyek elfojtására a kommunista hatalom erőszakos megoldásokkal vagy átlátszó kompromisszumokkal válaszolt.

Az 1956-os poznańi és az 1970-es gdański események után 1980 nyarára a kommunista rendszer elnyomását és az életszínvonal folyamatos romlását a lengyel nép újfent megelégelte. A lengyel kommunista hatalom 1980 augusztus végén és szeptember elején a sztrájkoló munkásokkal meg tudott állapodni, de az események hatására spontánul szerveződő „Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetbe néhány hét alatt több millióan léptek be. A később Szolidaritás néven elhíresült szervezet célja az volt, hogy Lengyelország történelmében új fejezetet nyisson. A Szolidaritás követelései között szerepelt, a katasztrofális gazdasági helyzet rendbe hozása, továbbá, hogy a hatalom a társadalom számára biztosítson beleszólási jogot az őt érintő döntésekbe, szorgalmazta az emberi és állampolgári jogok tiszteletben tartását, valamint azt, hogy az ország szerezze vissza nemzeti szuverenitását.

A lengyel kommunista vezetők az első pillanattól kezdve a konfliktus erőszakos megoldására készültek, szemükben az 1980-as nyári megállapodások mindössze időhúzás gyanánt szolgáltak, de ekkor még ott tartottak, hogy a hadsereg és a rendőrség bevetése túl korai lenne. A szükségállapot bevezetése először 1980 november végén merült fel, miután letartóztatták a mazóviai (Varsó környéki régió) Szolidaritás két aktivistáját, Jan Narożniakot és Piotr Sapellót. Azzal vádolták őket, hogy titkos iratokat terjesztettek, méghozzá az ellenzékkel szembeni fellépésre vonatkozó belső útmutatásokat. A két aktivista letartóztatása kis híján országos tömegsztrájkot robbantott ki, aminek hatására november 26-án a Politikai Bizottság ülésén az erőszak alkalmazását vették fontolóra. Az államhatalom ekkor úgy döntött, hogy a Szolidaritással való konfrontáció még korai, de létrehoztak egy munkacsoportot a párt, a hadsereg, a belügyminisztérium és a főügyészség képviselőiből, azzal a feladattal, hogy mérjék fel a várható konfrontációhoz rendelkezésre álló összes erőt.

Az említett bizottság a tervezési munkát 1981 márciusára fejezte be. Ez időben négy héten át Lengyelországban tartózkodott egy magas rangú KGB-sekből és szovjet katonatisztekből álló különleges csoport, amelynek az volt a feladata, hogy egyfelől támogatást nyújtson a lengyel elvtársaknak, másfelől ellenőrizze a bizottság munkálatait. Ugyanebben az időben folyt Lengyelország területén a „Szojuz ’81” hadgyakorlat, és március 19-én kezdődött el (a Szolidaritás három aktivistájának rendőrök általi megverésével) a híres bydgoszczi válság. Ennek tetőzésekor újfent kevésen múlt az általános sztrájk kitörése, amely a Szolidaritás és a kormányzat közötti totális konfrontációval fenyegetett. A sztrájkot a szervezők – mind a mai napig ismeretlen okokból – az utolsó percekben fújták le.

A bydgoszczi válság miatt a Szovjetunió megvonta a bizalmat a Lengyel Egységes Munkáspárt vezetőjétől, Stanislaw Kaniától. Az utódlás kérdése viszont elhúzódott és a helyzet csak 1981. október 18-án oldódott meg, amikor Wojciech Jaruzelski lett a LEMP KB első titkára. A lengyel kommunista hatalom belső válságával egy időben 1981 januárjától folyamatosan romlott az addig sem túl magas színvonalú élelmiszerellátás, az utcán kígyózó sorok hosszával együtt nőtt a fennálló politikai rendszerrel szemben az emberek ingerültsége, elégedetlensége. Még a 36 éve hatalmon lévő állampárt, a LEMP tagságának közel negyede is belépett a Lech Wałęsa vezette, tízmilliósra duzzadt Szolidaritás szakszervezetbe, amely sztrájkok révén igyekezett demonstrálni erejét és tárgyalásra kényszeríteni a hatalmat. A párt támasza lényegében a belbiztonsági erőkre és a hadseregre zsugorodott, amelyek egyre nagyobb befolyásra tettek szert.

A pártvezetés Moszkva nyomására és a Szovjet Hadsereg katonai beavatkozását elkerülendő, ősszel elhatározta a hadiállapot bevezetését. Ezt gondosan felépített, a nehézségekért a Szolidaritást felelőssé tevő propagandakampány előzte meg. A szükségállapot elkerülhetetlenségét Jaruzelski tábornok egy állítólagos szovjet intervenció veszélyével indokolta, mondván, az intervencióval szemben a szükségállapot „kisebbik rossznak” számítana. Ez az álláspont a mai napig tartja magát, pedig a már több évtizede hozzáférhető dokumentumokból világosan kiderül, hogy sem a Varsói Szerződés, sem a Szovjetunió nem tervezett Lengyelország területén katonai akciót végrehajtani. Moszkvának az volt a stratégiája, hogy folyamatosan nyomás alatt tartsa a lengyel vezetést, hogy az „saját erővel” oldja meg a problémát. Emellett Jaruzelski tábornok maga kérte a Varsói Szerződés tagállamainak védelmi minisztereit, akik 1981 december elején a szovjet fővárosban üléseztek, hogy adjanak ki kemény hangú, intervencióval fenyegetőző nyilatkozatot. Viszont Jaruzelski kérését a VSZ tagállamok elutasították, ezért a LEMP KB első titkára Viktor Kulikov marsall – a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka – közvetítésével Moszkvától kért katonai segítséget, amit a Szovjetunió elutasított. Az SZKP KB Politikai Bizottságának 1981. december 10-i ülésén Jurij Andropov a következő – utóbb híressé vált – kijelentést tette: „Nem kockáztathatunk. Nem szándékozunk katonai erőt vezényelni Lengyelországba. Ez helyes álláspont, és végig ki kell tartanunk mellette. Nem tudom, hogyan alakul majd a lengyel helyzet, de még ha Lengyelország a Szolidaritás hatalma alá kerül is, akkor is mi van? De ha a tőkés országok rávetik magukat a Szovjetunióra – és már megtették a megfelelő egyeztetéseket a különféle gazdasági és politikai szankciókról – akkor mi nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. A saját országunkkal, a Szovjetunió megerősítésével kell törődnünk. Ez a vonalunk lényege.” Jaruzelski tábornok az 1981-es események során egyértelműen a „Brezsnyev-doktrínára” hivatkozott, de az már a szovjet vezető életének utolsó éveiben – a Szovjetunió egyre mélyülő válsága és a Ronald Reagan vezette Egyesült Államok új külpolitikai irányvonala miatt – csak elméletben létezett.

A szükségállapot bevezetéséről a végső döntés 1981. december 12-én, kora délután született meg. A megyei rendőr-főkapitányságok és a hadsereg egységei parancsot kaptak azoknak az intézkedéseknek a meghozatalára, amelyeket már jóval korábban elterveztek. Még éjfél előtt megindult az „Azália-művelet”, amelynek során a távközlést, a rádiót és a televíziót is a karhatalmi erők ellenőrzése alá vonták. Az akció sikeres végrehajtása után egy hónapra elhallgattak a telefonok. Éjfélkor kezdték el a „Jodla” („fenyő”) fedőnevű akciót, vagyis a Szolidaritás aktivistáinak, az ellenzékieknek és – a látszat kedvéért – a Gierek-kormányzat egyes tagjainak internálását. Néhány nap leforgása alatt több mint ötezer ember került külön e célra előkészített táborokba.

A hadiállapotot – a Szolidaritást és a közvéleményt is sokkolva – 1981. december 13-án, vasárnap vezették be. Katonai parancsnokság alá helyezték az államigazgatást, a közlekedést, a távközlést, az energiaipart, a bányászatot, a kikötőket, a stratégiai fontosságú üzemeket. Lezárták a határokat, cenzúrázták a leveleket, felfüggesztették a sajtó tevékenységét, az intézményeket katonai komisszárok foglalták el. Kikapcsolták a telefonokat, este 22 órától reggel 6-ig kijárási tilalmat vezettek be, tízezreket internáltak, köztük Wałęsát is. A sztrájkokat hamar leverték, Sziléziában kilenc bányász életét követelő sortűz dördült. Az atrocitásokban 70 ezer katona és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt.

A Szolidaritás – noha hivatalosan csak 1982. október 8-án helyezték törvényen kívül – földalatti mozgalom lett, a lengyel társadalom gyakorlatilag kettészakadt. A kibontakozó passzív ellenállás, amelynek támasza a lengyel pápa, II. János Pál volt, végül eredményre vezetett: elhozta a lengyelországi rendszerváltoztatást, és a kommunista diktatúra bukását.

Nagy Gergely

Folytatása következik!