A Szovjetunió népeinek megélénkülő nemzeti mozgalmai az 1980-as években újra felszínre hozták a kommunista rezsim éveiben a „népek barátságának” jelszava mögött lappangó etnikai és vallási ellentéteket. Az egyre gyengülő központi hatalom és a helyi pártapparátusok folyamatosan vesztették el az ellenőrzést a néptömegek indulatai fölött, olykor pedig kihasználták a konfliktusokat az ellenzékiekkel szembeni fellépés érdekében.
A legforrongóbb térség természetesen számtalan kisebb nép által lakott Kaukázus volt. A máig rendezetlen helyzetű Abháziában mind többen kezdték követelni, hogy a Grúz (Georgiai) Szovjet Szocialista Köztársaság autonóm köztársaságának státusza helyett visszakapják a szövetségi tagköztársasági státuszt, amellyel 1921-1931 között rendelkeztek. Az abház elszakadási törekvések természetesen a grúz nemzeti erők nemtetszését váltották ki, akiknek a szeparatizmus ellen irányuló tüntetései egyre inkább szovjetellenes jellegre tettek szert. A jórészt békés tüntetőket 1989. április 9-én Tbilisziben a szovjet vezetés katonai erővel verte szét. A 21 halottal és rengeteg sebesülttel járó összecsapások megerősítették a grúz nemzeti mozgalmat, április 9-e pedig azóta a Nemzeti Egység Napjává vált az országban.
Míg Tbilisziben a hadsereg tartózkodott az éles lőfegyverek használatától és az áldozatok többsége a tömegben kitört pánik, valamint a könnygázgránátok okozta légzési nehézségek miatt vesztette életét, 1990. január 20-án a bakui Fekete Január sokkal brutálisabb katonai akcióval járt. Ennek előzményeként az azerbajdzsáni nemzeti mozgalomhoz kapcsolható személyek – akiktől az Azerbajdzsáni Nemzeti Front vezetése igyekezett elhatárolni magát – pogromokat hajtott végre a helyi örmény lakosság ellen. Miután a Nemzeti Front gyakorlatilag átvette az irányítást az ország számos területén, és a helyzet egyre kontrollálhatatlanabbá vált, a szovjet vezetők a katonai beavatkozás mellett döntöttek. Rendkívüli állapotot hirdettek ki, majd január 19-ről 20-ra virradó éjszaka benyomultak a városba, a szemtanúk szerint mindent letarolva, ami az útjukba került. A véres megtorló akció eredményeként több mint 130-an vesztették életüket. A beavatkozás itt is a szovjetellenes érzelmek fokozódásához vezetett. Január 20-a, a Fekete Január Nemzeti Gyásznap lett, az áldozatok nyughelyéül szolgáló bakui Mártírok sétánya pedig Azerbajdzsán egyik legfőbb nemzeti emlékhelyévé vált.
Az bakui történések tovább gyűrűztek más köztársaságokba is. Az örményellenes pogromokat követően néhány örmény család a tádzsikisztáni Dusanbe városába menekült a rokonaihoz. Hamarosan olyan pletykák kaptak szárnyra, miszerint többezer örmény menekült érkezik az országba, akiket a lakáshiányban szenvedő főváros újépítésű lakónegyedeibe költöztetnek majd. 1990 februárjában a fokozódó elégedetlenség tüntetésekbe, a tüntetések pedig fosztogatásokkal és pogromokkal járó tömeges zavargásokba torkolltak, 25 halálos áldozattal és többszáz sebesülttel. Bár a rendvédelmi szervek rövid időn belül helyreállították a rendet, az összecsapások végül egy hosszú polgárháború előjátékául szolgáltak.
Kosztur András