A II. világháborút követően a szovjet blokk országaiban jelentősen megváltozott a nők társadalmi helyzete. A kommunisták célul tűzték ki, hogy a nők a továbbiakban azonos jogokat gyakorolhassanak a férfiakkal, mivel, ahogy tartották: „A dolgozó nők hatalmas sereg, amely nélkül nem győzhet a szocializmus”. Az erőltetett egyenjogúsítás nem csupán a szavazati jog biztosítását jelentette, de kiterjedt a munkavállalás azon területeire is, amelyet főként a férfi munkakörök jelentettek. A Rákosi-korszak ünnepelt hőse volt a sztahanovista munkásnő, vagy éppen a traktoroslány, mindezek azonban csak a propaganda világában jelentettek felhőtlen karriert.
A 20. században a női egyenjogúság kiemelt kérdéssé vált, egyre több feminista mozgalom jelent meg, amelyek a tanuláshoz, munkához, az élet különböző területein való érvényesüléshez kötődő jogokat követeltek a nőknek. Magyarországon 1945 után a pártállam zászlajára tűzte a női emancipáció véghezvitelét. A nők élhettek passzív és aktív szavazati jogukkal, emellett lehetőségük nyílt bármilyen fokú tanulmányok folytatására, természetesen csak akkor, ha nem minősítették őket rendszerellenesnek.
A háborút követő időszakban a bérek mindkét nem esetében alacsonyak voltak, így a megélhetés miatti kényszerűség kialakította a kétkeresős családmodellt, hiszen egy fizetésből nem tudott megélni egy család. A nők olyan területeken is munkát vállalhattak, ahol korábban nem érvényesülhettek, így jelentkezhettek akár fegyveres szolgálatra is. A korszakban elsődleges fontosságú volt, hogy a nőket bevonják a termelőmunkába, így az ipar és a mezőgazdaság területein tömegesen jelent meg a női munkaerő traktorosként, kőművesként, darukezelőként vagy éppen hegesztőként. Ez az erőltetett egyenjogúsítás azonban sok hátránnyal járt, kettős teher nehezedett rájuk, hiszen munkájuk mellett az otthoni teendők, azaz háztartás vezetése, a gyermeknevelés feladata is adott volt. A dolgozó nők helyzetének könnyítése céljából jöttek létre az üzemi és települési óvodák, menzák, napközik, mosodák. Azonban utóbbiak hatása az 1950-es évtizedben még eléggé csekély volt.
A termelésbe való bevonás és a nők traktorra ültetése természetesen nem saját ötlet volt, hanem a szovjet minta mechanikus másolása, munkaerejük ily módon történő felhasználása sztálinista elgondolás gyökereiből fakad. A Szovjetunióban, az 1930-as években az kényszeriparosítás idején, majd pedig a háború alatt nagy számban voltak kénytelenek falusi nők a férfi munkahelyek betöltésére, így arra is, hogy traktorra üljenek. Az állandó háborús fenyegetettség érzése a korai 1950-es években is hivatkozási alap volt azt illetően, hogy miért kellenek többek között női traktorosok: egy esetleges összecsapás esetére a férfiakat a frontra, a nőket pedig a gyárakba, a földekre vezényelték volna. 1949-től erős kampány folyt a nők traktorosként való alkalmazásáért. Két évvel később egy minisztertanácsi határozatban azt is elrendelték, hogy a mezőgazdasági gép- és traktorvezetői tanfolyamok hallgatóinak legalább a fele nő legyen. A hatalom számított a különböző tömegszervezetek, például a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének segítségére a kampány során, akiknek képviselői járták a falvakat és igyekeztek megnyerni a nőket a „Gyertek lányok traktorra!” felhívásnak.
Minden igyekezet és a kötelező tervszámok ellenére azonban a traktorista nem lett túl népszerű szakma a nők körében, ugyanis a csalogató plakátok, hívószavak, híradások, amelyek a munkakör szépségeit mutatták be, nem a valóságot láttatták. Nehéz fizikai munkát jelentett, amely műszaki ismereteket igényelt, emellett az év nagy részében a szabadban dolgoztak, sokszor éjszaka is, kitéve az időjárás viszontagságainak. Problémát jelentett a távolról érkezők elszállásolása, a tisztálkodási lehetőség biztosítása. Visszatartó ereje volt annak a képnek is, amely a traktoroslányok „laza erkölcseit” mutatta, ugyanis a falu ellenőrzése alól kikerült, szinte csak férfiak között dolgozó fiatal nőkről gyakran feltételezték az erkölcsi züllöttséget, úgy gondolták, „traktorosnak rendes lány nem megy el”. Hosszútávon pedig az egészséget sem kímélte, a traktorrázás különféle egészségügyi problémák forrása lehetett, például lehetetlenné tette egyes nők számára, hogy a későbbiekben gyermekük születhessen.
Az 1960-as években változott a helyzet. A Nők Lapja cikksorozatot jelentetett meg egykori traktoroslányokról, akiket egy évtizeddel korábban a munka hőseként tartottak számon. A tudósításokban szomorú kép bontakozott ki az egykori dolgozókról: „A hajdan híres Vékony Rózsi most egyszerű háziasszony, nem írnak munkájáról tudósításokat, nevére már csak a közeli ismerősök, barátok emlékeznek”. A kádári diktatúra idejének egyik fontos jellemzője volt a Rákosi- és a Kádár-rendszer szembeállítása, amelyben Rákosi ideje a túlkapások éveit, a kádári évek pedig a nyugodt, lassú gyarapodást, a későbbi gulyáskommunizmust jelentették. Megváltozott a hivatalos nőideál, az 1950-es évek traktoroslányát az egyenjogúsítás áldozataként, az erőltetett férfiasítás jelképeként ábrázolták. 1970-ben a Népszabadság sorai között azt írják, hiba volt, háttérbe szorítani a nők sajátos problémáit, mert így csökkentek a megoldásukra tett erőfeszítések is: „A nőkből is legyenek kéményseprők és csillések, traktorosok és mozdonyfűtők; s hogy ebben a nagy igyekezetben az új nőideál már-már a Dolgozó Nő valamiféle absztrahált szimbóluma lett, aki mintha sem feleség, sem anya nem lenne, s aki éjjel, álmában is, csak a termelésről álmodik”.
Természetesen a Kádár-korszakban is meghatározó volt a munkára való ösztönzés, de nagyobb figyelmet kapott, hogy a nők milyen szerepet töltenek be a családban, a háztartásban. Az anyaság ösztönzését szolgálta az 1967-ben bevezetett GYES (gyermekgondozást segítő ellátás) is, amely lehetőséget adott arra, hogy az édesanyák három évre otthon maradhassanak a gyermekükkel, ne kelljen egyből visszatérniük a munka világába. Fontos megjegyezni, hogy ebben szerepet játszott az ipari termelésbe bevonandó személyek száma, hiszen ekkor már kevesebb képzetlen női munkáskézre volt szükség, mint az 1950-es években. Az 1970-es Népszabadság cikk a nőkérdésben a GYES bevezetését annak beismerésének tekinti, hogy túl sok nőt vontak be a termelésbe a korábbi években, s most a gyermekgondozási segélybe csomagolják a „vissza a fakanálhoz” nézetet, amely már kevésbé volt népszerű egy nő számára.
Bármennyire is hirdette az egyenjogúságot a diktatúra, ezt valójában teljes mértékben a gazdasági szükségleteknek vetette alá. Amikor már nem volt szükség tömeges képzetlen munkaerőre, fontossá vált a férfi és női szerepek különbözőségének kiemelése. Nem sikerült kiküszöbölni a férfi és női munkáért fizetendő bérkülönbségeket sem. Így fordulhatott elő, hogy amikor 1965-ben segédmunkásnőket bocsátottak el egy gyárból, az igazgató hangsúlyozta, hogy amennyiben egy házaspár dolgozott az üzemben, a nőt küldték el, mert neki úgyis kevesebb a fizetése. A hivatalosan deklarált egyenjogúság így a valóságban nem tudott érvényesülni a vasfüggöny keleti oldalán, ugyanakkor a nyugati világban a nőknek még ennyi lehetőségük sem volt. Nyugaton a fő női szerep még mindig a háziasszonyé volt, ráadásul sok helyen még az 1970-es, sőt az 1980-as évtizedben sem léteztek gyermekfelügyeleti intézmények, így az édesanyák munkavállalása gyakorlatilag lehetetlen volt.
Lakatos Dorina
Borítókép: Fortepan / Bauer Sándor