A három fennmaradó kérdés közül a legsúlyosabb az állampárt hadseregére, azaz a Munkásőrség jövőjére vonatkozott. Ugyan a párt fegyveres testülete, annak kiöregedett, pocakot növesztett tagjai sokakat megmosolyogtattak a rendszerváltoztatás éveiben, de nem szabad elfelejtenünk, hogy valójában egy hatvanezer fős, kiképzett, lőfegyverekkel rendelkező kommunista elkötelezettségű párthadseregről beszélünk, akik a végsőkig kitartottak a kádári diktatúra mellett. Márpedig emberekre lőni, ha arról van szó öregen és pocakosan is lehet. A testület közvetlenül az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő évben jött létre, s mint a párt félkatonai szervezetének kifejezetten az volt a hivatása, hogy biztosítsák a kommunista diktatúra fennmaradását. A szervezet megalapítása a kádári diktatúra egyik önlegitimációs tényezőjeként funkcionált, hiszen a társaság tagjai gyárak munkásai voltak, akik a propaganda szerint a proletárdiktatúra megőrzése miatt ragadtak fegyvert az „ellenforradalmárokkal” szemben. A diktatúra évtizedei alatt a munkásőrök kiképzése folyamatos volt. Alakulataik rendre feltűntek a pártállami ünnepségeken, úttörőavatásokon stb.

Látszólag az 1989-es esztendő is úgy indult a Munkásőrség számára, mint a korábbiak. Az első ütést számukra is Pozsgay Imre január 28-i rádióinterjúja okozta, amelyben a Hazafias Népfront első embere 1956-ot népfelkelésnek nevezte. Ez a kijelentés – ráadásul egy magasrangú párttag részéről – a Munkásőrség fő legitimációs tényezőjét kérdőjelezte meg, hiszen a szervezetet kifejezetten az „ellenforradalom” elleni harc érdekében hozták létre. A következő csapás Nagy Imre és mártírtársai, valamint az 1956-os hősök újratemetése volt. A Németh-kormány döntése értelmében aznap a munkásőr egységek nem mutatkozhattak nyilvános helyen. Ettől függetlenül Borbély Sándor a Munkásőrség országos parancsnoka biztosította a pártfőtitkárt, Grósz Károlyt: „Egy órán belül háromezer munkásőr teljes fegyverzettel és egységesen felszerelve készen áll.” Két évvel később maga a volt pártvezető is megerősítette a készültség tényét, amikor az eset kapcsán újságírói kérdésre kijelentette: „Akikkel én beszéltem, döntésre vártak.” Mindez jól mutatja, hogy a Munkásőrség kérdése 1989-ben még nagyon is aktuális volt.

A Németh-kormányban több elképzelés is forgalomban volt a testület jövőjét illetően. Mivel egy hatvanezer főt számláló fegyveres egyesületről beszélünk, amely rengeteg ingatlant, fegyvert birtokolt és tevékenységét jelentős költségvetési tételekből finanszírozta, értelemszerűen a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium illetékesei is szerették volna megszerezni maguknak a Munkásőrség feletti döntés jogkörét. Arra vonatkozó elképzelés is született, hogy a Munkásőrség átalakulhatna katasztrófavédelemmé, de figyelembe véve a testület állapotát, ez már tényleg a morbid humor kategóriáját merítette ki. Horváth Ferenc ipari miniszter az egyik kormányülésen jegyezte meg ezzel kapcsolatban: „Megnézem én azt a katasztrófát, amelyben Borbély elvtárs vasökle igyekszik rendet teremteni!” Végül az a döntés született, hogy a testületet jogutód nélkül feloszlatják, vagyonát pedig a Rendőrség és a Honvédség között osztják el. A parlament ezt a döntést október 21-én fogadta el, tehát csak egy hónappal a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások lezárása után! A döntést megelőzendő, s egyben meghozatalát nyomatékosítandó a rendszerváltoztató pártok szeptember 29-re, ami hagyományosan a fegyveres erők napja volt Magyarországon, országszerte tüntetéseket hirdettek a Munkásőrség feloszlatását követelve. A szervezésben az SZDSZ és a FIDESZ vállalta a fő szerepet. A központi tüntetés Budapesten, a Munkásőrség Országos Parancsnokságának székháza előtt zajlott le, de országszerte, szinte minden megyeszékhelyen és nagyobb munkásőr laktanyánál zajlottak demonstrációk. A központi rendezvényen – amelyen közel ezerötszáz fő vett részt – Deutsch Tamás a FIDESZ és Lévay Levente az SZDSZ részéről mondott beszédet. Deutsch felszólalásában hangsúlyozta: „Ez a fegyveres szervezet ma már jelképe az 1956 utáni tömeges megtorlásoknak, rá támaszkodva akarja az MSZMP átmenteni hatalmát.” A fiatal politikus kijelentette, egyetlen olyan tevékenységi köre sincs a Munkásőrségnek, amit más létező szervezet (Rendőrség, Honvédség) ne tudna teljesíteni. Erre Borzák Lajos, a Munkásőrség szóvivője azzal reagált, hogy a pártok által kezdeményezett népszavazás be fogja bizonyítani hogy az emberek a Munkásőrség mellett állnak. A két hónappal későbbi népszavazási eredmény minden bizonyára megdöbbentette a pártállami szavazásokon szocializálódott munkásőr-szóvivőt, mindenesetre határozott választ kapott arra vonatkozóan, hogy a „nép” mennyire nem áll a szervezet mellett. A szavazók közel 95 százaléka a Munkásőrség feloszlatására adta a voksát.

Visszatérve, szeptember 29-re, aznap mind a fővárosban, mind országszerte tartottak demonstrációkat a munkásőr laktanyák előtt. Pécsett a helyi FIDESZ képviselője tartott beszédet a „fegyvertelen erők napjára” átkeresztelt eseményen, majd a felszólalást követően elégettek egy papírból készült géppisztolyt. Szegeden a beszéd elhangzása után a párt helyi aktivistája egy díszesen becsomagolt kőműveskanalat adott át a Munkásőrség képviselőjének, arra utalva az ajándékkal, hogy a fegyverkezés helyett itt az ideje dolgozni, közben a tüntetők „Münnich Ferenc Műveknek” titulálták a szervezetet. A kispesti tüntetésen a program vízipisztolyokkal leadott ünnepélyes sortűzzel zárult. Mindezt kiegészítették országszerte a tüntetéseken skandált jelmondatok: „Ne lőjetek, inkább dolgozzatok!” „A munkást nem kell őrizni!” „Fegyver helyett sarlót és kalapácsot fogjatok!” „Nem divat a pufajka!” vagy éppen a címadó „Árvíz ellen nem kell géppisztoly!” Utóbbi jelmondat utalt a Munkásőrség katasztrófavédelemmé történő lehetséges átszervezésére.

Habár a Munkásőrség sorsa már a novemberi négyigenes népszavazás előtt megpecsételődött, a végleges döntés csak október végén született meg a szervezet feloszlatását illetően. Így a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások után meghirdetett országos demonstráció alkalmas volt a nyomásgyakorlásra, hiszen megmutatta azt, hogy az emberek hogyan vélekednek a Kádár-rendszer párthadseregéről. A két hónappal későbbi népszavazáson született elsöprő eredmény pedig igazolta, hogy a tüntetők követelésével szinte az egész ország egyetért.  

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény