1988 őszén a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium, a Köjál és a rendőrség vizsgálatot tartott a Kiskunsági Állami Gazdaság apajpusztai telephelyén. Az eljárás során 253 darab egyenként 200 literes veszélyes hulladékot tartalmazó hordót tártak fel a hatóságok. A földbe eltemetett zömében nehézfémtartalmú oldószereket tartalmazó hordók mellett további 400 tonnányi veszélyes hulladékot kerestek a hatóságok, amelyeknek a hulladékfeldolgozással is foglalkozó gazdaság iratai szerint szintén Apajpuszta volt a végállomása. A vizsgálatot nehezítette, hogy a helyiek beszámolói szerint nem minden mérgező anyagot ástak hordókban a földbe – a felső réteget betonlapokkal lefedve, csakúgy mint Monorierdőn – hanem sok esetben egyszerűen kiöntötték azokat, ami további még súlyosabb környezetpusztítást okozott. 1989 januárjában a sajtó Apajpusztáról, mint „az ország eddigi legnagyobb környezetszennyezési ügyének a helyszínéről” írt, nem ok nélkül.

A helybeliek és a telepen dolgozók rettegtek a nyomozás következményeitől, míg a telephely és a gazdaság vezetői következetesen mindent tagadtak. Ugyanakkor ahhoz a földbe ásott hordókról sem kellett tudni, hogy valaki megállapítsa, a hulladékfeldolgozó telepen valami nincs rendben. A Népszava 1989. január 6-i számában megjelent helyszíni riportban így ír a telepen uralkodó állapotokról: „Maga a telep egyébként »szuperpocsék«. Árok veszi körül, amelyben tocsog az oldószer, a vegyszer. Mélyedések vannak, amelyekben szintén mérgek itatják át a földet”. Sokat elárul a helyi párt és gazdasági vezetők mentalitásáról, hogy a nevüket nem vállaló helyiek szerint a munkásokat „terrorral” kényszerítették a mérgek föld alá ásására.

Közben bejelentések alapján az apajpusztai gazdasághoz kötődően újabb elásott szennyezőanyagok hollétére derült fény, ezúttal Kunszentmiklós határában és a lőrinci díszkert területén! A kunszentmiklósi hulladékfeldolgozóban a Magyar Nemzet tudósítása szerint így nézett ki a veszélyes hulladék „szakszerű megsemmisítése: „Jöttek az IFA kocsik Pestről, sokszor két-három fordulót is hoztak egy nap. Amelyik hordóból tudták, kilocsolták az anyagot a gödörbe, a többit belegurították és meggyújtották az egészet. Olyan volt a füstje, mintha atombombát dobtak volna. Fölment magasra és olyan gombaformájú lett. Kunszentmiklósra is behozta néha a szél” – olvasható a lap 1989. január 12-i számában.

Az időközben már a nevüket is felvállaló tanúk szerint minderről – értelmes ember számára egyáltalán nem meglepő módon – a gazdaság vezetője nem hogy tudott, de ő adott utasítást a hordók elásására. A lakatos végzettségű telepvezető egyébként, ugyancsak nem meglepő módon, az ellene felhozott vádakra kommunista mozgalmi múltját felemlegetve reagált. „Negyven éve szolgálom a rendszert, harminc éve vagyok párttag, elmondani is hosszú mennyi kitüntetésem van.” A telepvezető története egy igazi Kádár-kori vállalatvezetői sikertörténet. A diktatúrában a tervgazdasági utasításoknak megfelelően kellett végezni a termelést és minden más gazdasági tevékenységet. Azaz nem a valós teljesítmény számított, hanem az, hogy mi szerepel a papíron, a statisztikákban. Ennek megfelelően cselekedett a telepvezető is, aki nem megsemmisíttette a veszélyes hulladékot, hanem egyszerűen elásatta azokat, ugyanakkor a megsemmisítésért járó pénzösszegeket felvette. Mindemellett megspórolta a veszélyes hulladék semlegesítésének a költségeit is. Eközben sem őt, sem pedig tettestársait nem foglalkoztatta az, hogy súlyosan károsítják a természeti környezetet, ráadásul teszik mindezt lakott területek közelében, vagy éppen pontosan ott, egy olyan településen ahol a lakók kútvizet fogyasztanak, amely a talajvízből nyeri forrását. De megtehették, hiszen a rendszer nem vonta felelősségre saját embereit, különösen az olyan „sikeres”, többszörösen kitüntetett, munkásmozgalmi múlttal rendelkező kádereket nem, mint amilyen az apajpusztai telepvezető volt. De a sornak messze még a vége, 1989-ben már arra is fény derülhetett, hogy a telepvezető nyomott áron vásárolt fáradt gázolajat a BKV-tól, amit megemelt áron adott tovább az állami benzinkúthálózatot üzemeltető ÁFOR-nak. Ő ezt is megtehette.

Apajpuszta mindent megtestesített, amit a kommunista állam gondolt a faluról. Érdemes idézni a körzeti orvos beszámolóját a helyi viszonyokról: „A panaszok és betegségek 80 százalékában az alkoholizálás érthető tetten. Mérhetetlen elhanyagoltság, elesettség és szomorú igénytelenség jellemzi az itt élők zömét, miközben a háttérben évek óta késhegyig menő hatalmi tusák folynak” – olvasható a Népszava, 1989. február 7-i tudósításában. Az elhanyagolt állapotokat még a helyi pártvezető sem szégyellte, megvetően annyit mondott minderre: „Itt erre van igény.” Hogy ez miért van így, arra természetesen már nem tért ki a pártállam helyi képviselője.

„Itt nemcsak legféltettebb nemzeti kincsünk elherdálásáról, nemcsak egy példátlan méretű vegyi mérgezésről, hanem az egész társadalmat átható erkölcsi környezetszennyezésről van szó. Apajpuszta a politikai és hatalmi struktúra ijesztő lenyomata” – nyilatkozta a Magyar Hírlap, 1990. február 9-i számának Magyar József rendező, aki filmet készített a környezetszennyezésről Lovasünnep 1989 címmel. Apajpuszta története a Kádár-korszak csöndes falurombolásának az egyik iskolapéldája.

Balogh Gábor

Borítókép: Népszava, 1989. január 6.