Miközben az államadósság az 1970-es évtized végére rekordokat döntött, a pártállam vezetése úgy határozott, hogy megpróbál az arab világból dollárt szerezni a valutaínség kezelésére. Óriási lehetőségként tekintettek Líbiára, ahol a Moammer Kadhafi líbiai diktátor által vezetett ország jelentős beruházásokra készült. A pártvezetés jóváhagyásával az Építésügyi- és Városfejlesztési Minisztérium 1980-ban ezer lakás felépítésére vállalkozott az afrikai országban. A nagy lehetőségnek tűnő beruházás hamar rémálommá vált, ráadásul Magyarország rosszabbul jött ki belőle, mint ahogy azt a pártvezetők tervezték.
Az 1970-es évek végére a pártvezetés irányításával már több lakásépítési program is lezajlott Magyarországon. Ezek eredményeképpen jöttek létre országszerte azok a panelházak, amelyek a mai napig meghatározzák Magyarországon a városok képét. Az évtized végére elfogyott a pénz, így az építőipar ezen ágazata leállásra kényszerült. Egyetlen lehetőségként a munkaerő és a szaktudás külföldi hasznosítása ígérkezett, így az 1980-ban Líbiában aláírt egyezményt az építőipar örömmel fogadta. Hasonlóan pozitívan állt a beruházáshoz a pártvezetés is, amely úgy gondolta, hogy az elvégzett munka eredményeként tisztességes, dollárban kifizetett nyereségre tehet majd szert. A projekt részeként a magyar vállalatoknak 1984-ig két helyszínen összesen ezer lakást kellett volna felépíteniük, amiért a diktatúra 102 millió dollárral fizetett volna.
Nagyon hamar kiderült azonban, hogy a magyar építőipari vállalatok egész egyszerűen képtelenek lesznek elvégezni a feladatot. Egyértelművé vált, hogy a pártvezetést csak egyetlen cél, a dollár megszerzése motiválta, azzal már egyáltalán nem foglalkoztak, hogy mire is vállalkoztak. Nem sokkal a magyar szakmunkások és mérnökeik megérkezését követően nyilvánvalóvá vált, hogy az építkezés az eredeti terveknek és határidőknek megfelelően nem valósítható meg. A magyar szakemberek a tervezésnél nem vették figyelembe, hogy nem Magyarországon építik a lakónegyedeket, hanem egy sivatagos, infrastruktúra tekintetében hiányos országban. A munkaterületeken nem volt víz és áramellátás, nem voltak kiépített műutak, csak a sivatag. Szó szerint már az elején „homok került a gépezetbe”. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a lakóépületekhez szükséges építőanyagokat helyben nem lehetett előállítani, így azokat rendkívül költséges módon más országokból kellett behozatni Líbiába. Márpedig az eredeti tervekben, teljesen érthetetlen módon a magyarországi építési költségeket vették figyelembe és az alapján tervezték meg a beruházást.
Közben az állampárt nagyrészt újabb külföldi hitelek lehívásából finanszírozta a veszteséges vállalkozást. Az már alig egy évvel a beruházás megkezdését követően egyértelművé vált, hogy az építkezésből származó bevétel nem fogja fedezni a kiadásokat. Sőt, már az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán be tudják-e fejezni az házépítéseket a magyar szakemberek. Ugyan a két ország között az munka kezdetén kiegyensúlyozott volt a kapcsolat, az idő előrehaladtával már a líbiai hatóságok sem nézték jó szemmel a körülményeket és a magyar pártvezetés ezzel kapcsolatos csúsztatásait.
1984-re a helyzet tarthatatlanná vált. A szerződésmódosítást követően a magyar vállalatoknak ebben az évben kellett volna átadni a két lakónegyedet. Ugyanakkor a két építkezés készültségi foka, négy évnyi munka után a húsz százalékot sem érte el. Ekkorra Magyarország vesztesége a projekten megközelítette a négy milliárd forintot. Az építkezések leállításáról szóló döntést végül a líbiaiak mondták ki. A magyar szakemberek hazautaztak, miközben a líbiai hatóságok tomboltak a dühtől.
A líbiai fiaskót követően nem meglepő módon senkit sem vontak büntetőjogi felelősségre, hiszen abban az esetben a legfelsőbb politikai vezetésig el kellett volna menniük a bűnösöket keresőknek.
Balogh Gábor
Borítókép: Népszabadság, 1978. június 24.