„Úgy gondolja-e Ön, hogy elengedhetetlenül szükséges a megőrzése a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, mint az egyenjogú szuverén köztársaságok megújult föderációjának, amelyben bármely nemzetiségű ember jogai és szabadsága teljes mértékben garantálva lesz?” – erre a nem éppen egyszerűen feltett kérdésre kellett igennel vagy nemmel válaszolniuk a szovjet szavazópolgároknak a népszavazás napján. A referendum kiírásával Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke, hivatalosan a Népképviselők Kongresszusának határozatát hajtotta végre, de valójában a főtitkár-elnök célja a birodalom további fenntartása volt, s ehhez akart legitimációs alapot szerezni a népszavazás eredményével. A népszavazás kiírói semmit sem bíztak a véletlenre, már a kérdés hangszerelése is az igenek felé terelte a jóhiszemű szavazópolgárt. Ettől függetlenül ez a referendum semmit sem segített a hanyatló Szovjetunión. Hat tagállam (a balti országok, Moldova, Örményország és Grúzia) bejelentette, hogy nem járul hozzá a népszavazás lebonyolításához, mivel már nem tekintik magukat a Szovjetunió részeinek. Ettől függetlenül a szavazás kiírásáról szóló rendelet meghagyta, hogy a referendum eredményét a birodalom minden tagállamára kötelező érvénnyel kell alkalmazni, ezzel nem kis ellentmondást generálva, hiszen a népszavazáson feltett kérdés éppen a szabadságjogok garantálásáról szólt. Ugyanakkor a rendelet szövege azt is kimondta, hogy az egyes köztársaságokban született eredményeket az adott köztársaságban is figyelembe kellett venni. Ennél több ellentmondást elképzelni sem lehetett volna. Így készült a Szovjetunió, történelmének első és egyetlen, teljesen cél nélküli népszavazására.

_{Az 1991. március 17-i népszavazás szavazócédulája}

1991-re nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom végképp kicsúszott Gorbacsov kezéből. A birodalom útelágazáshoz érkezett, az egyik irány egy keményvonalas puccsot ígért, ezt jövendölte meg, s ezért mondott le pozíciójáról Eduard Sevardnadze külügyminiszter – 1991 augusztusa be is bizonyítja majd előrelátása helyességét – míg a másik út a birodalom szétszakadását jelölte ki, aminek már a megelőző esztendőben is voltak jelei. A helyzet kilátástalan volt, Európa 20. századi „beteg embere” a bukás felé menetelt. Az esztendő más szempontból sem indult jól a Szovjetunió számára. A birodalom úgy vágott neki az új évnek, hogy nem volt központi költségvetése és elfogadott népgazdasági terve sem az 1991-es esztendőre. Az üres üzletek előtti sorbanállás, a sztrájkok, tüntetések mindennapossá váltak, s ezt a helyzetet a megszállt országokból hazatérő leszerelt és szélnek eresztett szovjet katonák tömegeinek nyomora még inkább súlyosbította. A nemzetiségi konfliktusok – amelyek kirobbanásában Gorbacsovnak fontos szerepe volt, hiszen így kívánta erősíteni a birodalmi központ rendfenntartó szerepét, és elismertetni a megszállás szükségességét a tagállamokkal – egyre véresebb formát öltöttek, különösen azokban az országokban, amelyek nem járultak hozzá a népszavazás megrendezéséhez. Azzal, hogy a főtitkár, kiengedte a szellemet a palackból, csak régi sebeket tépett fel, egyben felerősítette az 1917-et követően leigázott „tagállamok” függetlenségi törekvéseit.

A cári Oroszországot a „népek börtöneként” tartották számon, erre a jelzőre a Szovjetunió még inkább méltóvá vált, hiszen nem csak felvállalta a nagyorosz birodalomépítés hagyományát, de továbbfejlesztette azt. Az 1917-es októberi bolsevik puccsot követően Lenin Sztálint nevezte ki nemzetiségügyi népbiztossá, aki az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazva átrajzolta a tagállamok határait, ezzel megalapozva a későbbi nemzetiségi konfliktusokat, amelyek sok esetben a mai napig kihatnak (elég az örmény–azeri konfliktust felidézni Hegy-Karabah okán). A birodalom fennállása alatt, ha kellett erőszakkal le tudta törni az időről-időre föllángoló nemzetiségi konfliktusokat. Gorbacsov nemzetiségi politikájának célja az volt, hogy kihasználva Sztálin megosztó politikájának „eredményeit” a birodalmi központot, mint békefenntartó erőt állítja be. Ezt kívánta a peresztrojka és a glasznoszty jegyében becsomagolni a népszavazás eszközével nagyobb belső szuverenitást ígérve a cserébe megbékélő tagállamoknak. Maga a választási eredmény tulajdonképpen hozta Gorbacsov elvárásait, hiszen az urnához járulók 76 százaléka a Szovjetunió fenntartására voksolt. Mivel azonban, ahogy fentebb jeleztük, hat tagállam eleve megtiltotta területén a referendum megszervezését, s ekkorra már az ukránok, a fehéroroszok és más nemzetiségek is az elszakadáson gondolkodtak, a március 17-én megrendezett népszavazás a szakadékba száguldó birodalom történetének az egyik, és még nem az utolsó groteszk jelenetévé vált.

_{Borisz Jelcin, 1991. március 17-én, a szavazás napján}

Gorbacsov öröme azért sem lehetett teljes, mert a Borisz Jelcin vezette ellenzék ugyan nem támadta meg közvetlenül a népszavazást, azonban egy újabb, csak az Orosz SZSZSZK területére kiírt kérdéssel, sikeresen meghekkelte a főtitkár szándékait. Így tehát 1991. március 17-én az Orosz Föderáció polgárai az alábbi kérdésben is dönthettek a szavazófülke magányában: „Szükségesnek tartja-e Ön, hogy bevezessék az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságban az elnöki pozíciót, amelyről az egész nép közvetlenül szavazna? Ennek a kérdésnek már valóban volt tétje, hiszen hasonlót a népszavazáson résztvevő országokban nem tettek fel. Az igennel szavazók tulajdonképpen Oroszország függetlenségére, és lényegében Jelcin elnökké választására voksoltak, amire júniusban valóban sor került. A 76 millió leadott szavazat 69 százaléka az igenek táborát gyarapította, ami megpecsételte a Szovjetunió sorsát, hiszen ezzel a birodalmi központ, a legnagyobb „tagállam” nyilvánította ki függetlenségi törekvéseit. Ez a döntés sokkal egyértelműbb volt, mint a felemás szövetségi szintű népszavazás eredménye, amelyet senki sem tartotta magára nézve kötelező érvényűnek.

Legkésőbb ekkor már Gorbacsov is belátta, hogy ezen az úton nem fog sikert elérni. A birodalom fennmaradását már csak a Sevardnadze által korábban intő módon előre jelzett keményvonalas puccs garantálhatta. Erre is sor került 1991 augusztusában, s az a mai napig kérdés, hogy ebben Gorbacsov milyen szerepet játszott? A Szovjetunió haláltánca tovább folytatódott.

Balogh Gábor