A Magyar Szabadság Éve

Debreceniek tiltakozása a szovjet katonai repülőtér ellen

1989. május 7-én, több száz fő követelte egy lakossági fórumon a helyi szovjet katonai repülőtér bezárását az illetékesektől. A helyiek évtizedes problémára hívták fel a pártvezetés figyelmét. A katonai repülések okozta zaj a város érintett részein már elviselhetetlenné tette a mindennapi életet. A debreceni repülőtér mindemellett kulcsfontosságú katonai objektum volt a megszállók szemében, hiszen ezen a repülőtéren voltak hadrendbe állítva az atomtöltetek célba juttatását lehetővé tevő repülőgépek. Sokkal többről volt tehát szó Debrecenben, mint a zajártalmakról.

„A szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának semmiféle belpolitikai oka nincs. A Szovjetuniónak nem érdeke, hanem tehertétel csapatait külföldön állomásoztatni.” – olvashatjuk a szovjet főkonzul szavait a Petőfi Népe, 1989. május 8-i lapszámában. Érdekes a fenti gondolatmenet, nyilván 1945-ben sem a magyarországi „belpolitikai okok” miatt maradtak a szovjet csapatok hazánkban, ahogy 1956-ban sem az antikommunista forradalom és szabadságharc vérbe fojtása késztette maradásra a megszállókat. De hogy akkor végül is mi végre maradtak „ideiglenesen” Magyarországon több mint négy évtizeden át, arra a fórum résztvevői értelemszerűen nem kaptak választ. Az összejövetelt a Magyar Demokrata Fórum (MDF) helyi szervezete rendezte, ahogy a párt nevéhez fűződik az a petíció is, amelyet végül több mint 21 ezer debreceni írt alá, tiltakozva a debreceni szovjet katonai repülőtér működése ellen. A petíciót egy hónappal később a párt tagjai adták át Szűrös Mátyásnak, az Országgyűlés elnökének.

A főkonzul és a jelen lévő helyi pártvezetők ígéretet tettek a probléma megoldására. Amiből volt bőven. A fórum résztvevői indulatoktól sem mentesen hívták fel a katonai és pártvezetőket a zaj mellett az ingatlanokban keletkezett károkra, valamint arra, hogy a gyermekekben és az idősekben félelmet kelt az állandó katonai repülés okozta hanghatás. Az egyik hozzászóló ingerülten jegyezte meg: „Van már itt védett nemzeti park, védett állat, védett ember nincs.” – tudósít a Hajdú-Bihari Napló 1989. május 8-i száma. A térség országgyűlési képviselője a lakossági nyomás miatt kénytelen volt interpellálni a parlamentben az ügy érdekében. Szilágyi Gábor felszólalásában kijelentette, hogy a repülőtér okozta zajszennyezés nem új keletű, már az 1960-as években voltak tervek arra vonatkozóan, hogy a repülőteret át kell telepíteni a lakott terület közeléből. A képviselő interpellációja további részében a kötelék és kiképzőrepülések okozta zajról beszélt. Arról ekkor még senki sem tudott, hogy a debreceni repülőtér volt a megszálló Szovjet Hadsereg egyik legfontosabb magyarországi katonai támaszpontja, hiszen az országban egyedül itt állomásozott olyan repülőegység, amely a Nagyvázsonynál tárolt atomtöltetek célba juttatására alkalmas volt (ugyanerre alkalmas rakétaalakulatok Dombóváron és a Tata melletti Baj községnél szolgáltak). Ez azonban szigorúan titkos információ volt. Még csak nem is államtitok, hiszen Magyarországon mindössze három ember: a mindenkori pártfőtitkár, a Minisztertanács elnöke és a honvédelmi miniszter tudott csak az atomtöltetek létezéséről.

Időközben megkezdődött a zajszintmérés és a kárfelmérés, amely hamarosan bizonyította, hogy a repülőtérhez közelebb eső városrészek valóban jelentős károkat szenvedtek el az évtizedek folyamán a szovjet katonai jelenlét miatt. A zajártalom ténye önmagáért beszélt, ugyanakkor a vizsgálatok szerint több mint hatszáz önálló lakóingatlanban keletkezett kisebb-nagyobb anyagi kár, amelyek összefüggésbe hozhatók a katonai repüléssel. Már csak az a kérdés maradt megválaszolatlan, hogy ki fogja majd megfizetni a károkat. A hazánkat megszálló Déli Hadseregcsoport parancsnokai ugyanis következetesen letagadtak minden károkozást, és ennek megfelelően nem voltak hajlandóak anyagi kártérítésről beszélni. De ugyanígy tagadták a nagy nyilvánosság előtt azt is, hogy tárolnak Magyarországon atomtölteteket, valamint azok célbajuttatására alkalmas haditechnikát. Amiről persze a nyugati katonai tömb jól tudott, így a debreceniek nem is sejthették, hogy városuk évtizedeken keresztül a NATO elsődleges bombázási célpontjai között szerepelt a szovjet katonai repülőtér és az atomtöltetek célba juttatására hivatott repülőalakulat végett.

1990. május 18-án végül az utolsó szovjet katonai alakulat is elhagyta a debreceni repülőteret. Hogy ez megtörténhetett, abban nem kis szerepe volt a helyiek tiltakozásának és az aláírásgyűjtő akciónak, amellyel a résztvevők és az aláírók kinyilvánították, hogy részt akarnak venni a hazájuk és a városuk sorsának alakításában.

Balogh Gábor