Szabó István a rendszerváltoztatás idején, 1991-ben forgatta filmjét, abban az évben, amikor az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarország területét. Korábbi műveivel ellentétben nem egy korábbi történelmi eseményt dolgozott fel, hanem azt az állapotot rögzítette, amikor a kommunista rendszer már éppen összeomlóban volt – de még koránt sem dőlt össze – az új politikai berendezkedés keretei pedig még csak éppen hogy kialakultak. Ezt a hátteret felhasználva mutatja be két budapesti orosz szakos tanárnő, Emma és Böbe történetét. A két fiatal pedagógus vidékről érkezett a fővárosba, ahol az egyetem elvégzése után munkát vállaltak. Gyökértelenül, mindenféle segítség nélkül kellett megállni a helyüket a városi életben. Életterüket az iskola és a pedagógusszálló jelentette. A rendszerváltoztatás idején már hét éve élik így az életüket. A néző azt láthatja a vászonról, hogy ez alatt a hét év alatt a két fiatal semmire sem jutott. Sőt, nem elég hogy továbbra is a borzasztó állapotú közös zuhanyzós pedagógusszálláson élnek, önfenntartásuk érdekében mellékállást kell vállalniuk, ráadásul a kötelező orosz nyelv oktatásának megszüntetésével, hogy megtarthassák tanári állásukat, angoltanári átképzésen kell részt venniük. Utóbbi példa esetében a film rámutat arra az 1990-es évek elejét jellemző állapotra, amikor az angoltanár éppen csak egy leckével járt előbb a nyelvtanulásban, mint a diákja.

A filmben végig jelen van a két főszereplő legnagyobb félelme, a lecsúszás, a faluba való visszatérés réme. A diktatúra teljesen ellehetetlenítette a vidéki életet, arra ösztönözve évtizedeken át a fiatalokat, hogy költözzenek városokba, hagyják maguk mögött a falusi életet. Mindez nem csupán a gyárakba toborzott fiatal munkaerőre, de a középosztálybeli értelmiségre, főként a pedagóguspályát választó fiatalokra vonatkozott. Azonban a városba ismeretség nélkül érkező, vidéki gyökereitől elszakadó fiatalok légüres térbe kerültek. Évek alatt nem tudtak előrelépni, éppen csak a rendszer biztosította – csekély fizetés, pedagógusszállás – ellátást tudták fenntartani. A film végén Böbe élete tragédiába fordul, ahogy Emma sorsa sem az általa elképzelt mederben folyik tovább.

Az már a vetítést megelőző beszélgetés során egyértelművé vált, hogy ennek a filmnek a vége nincs lezárva, ahogy az egyes jelenetek sem, ezért adta a rendező munkája alcímének: Vázlatok, aktok. Szabó István egy állapotot rögzített, egy olyan képet adott vissza a korabeli magyar társadalom életéből, amelyben sokan a saját sorsukra ismerhettek. Filmje hősei ezúttal olyan „hétköznapi” emberek voltak, akikkel szinte bárki tudott azonosulni. A beszélgetés során elhangzott: kevés film vállalkozott arra, hogy közvetlenül a rendszerváltoztatás idején mondja el az átélt események történetét. Ezért is érezhető a filmben a töredékesség, amely azonban egyáltalán nem zavarja a film mondanivalóját. Ehelyett még inkább aláhúzza a történet aktualitását, helyzetjelentés jellegét. A film műfaját tekintve közérzetfilm, ami jól leírja az alkotás karakterét, s ez a stílus talán a legalkalmasabb arra, hogy visszaadja egy kor sokak által megélt hangulatát.

Szabó István filmje bizonyítja, hogy a filmművészet szinte bármely más művészeti ágnál alkalmasabb arra, hogy egy állapotot, élethelyzetet rögzítsen, éppen az események megtörténtének idején. A film egyik kritikájában azt a megállapítást olvashatjuk, hogy a rendező filmje ott kezdődik ahol a többi magyar film befejeződik. Ez az alkotás nem nagypolitikai döntésekről, a rendszerváltoztatás nagy történéseiről szól, hanem arról, hogy az éppen elbukott diktatúra világa és a demokrácia kiépülése közötti vákuumban hogyan próbáltak meg a felszínen maradni azok az Emmához és Böbéhez hasonló „hétköznapi” emberek, akikkel sokan könnyen tudtak azonosulni a korban.

Balogh Gábor