Az 1980-as évek végén egyre erősebbé vált a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság lakói körében a román-párti mozgalom, amely a moldáv és román nyelvek azonosként történő elismertetését, ezen egységes nyelv egyetlen államnyelvként való meghatározását és hosszabb távon Moldova Romániával való egyesülését – s így természetesen a tagköztársaságnak a Szovjetuniótól való elszakadását –, valamint a demokratikus berendezkedés kialakítását követelte. A legtöbb szovjet tagállamhoz hasonlóan a nemzeti mozgalom hívei itt is egy Népi Frontba tömörültek, amelynek követelései – a fentieken túl az ország Moldovai Román Köztársaságra történő átnevezése és az írás latinizálása – heves ellenérzéseket váltott ki a többnemzetiségű területeken, így Gagauziában és a Dnyeszter bal partján.

A Moldovai SZSZK Dnyeszteren túli területei Tiraszpol (Tiraspol) központtal az ország legfejlettebb területei voltak, lakosságuk pedig rendkívül vegyes volt: a moldávok (39 %) mellett jelentős számban éltek itt ukránok (28%) és oroszok is (24 %). Ez a térség vált a kisinyovi (Chișinău-i) kormányzat románosító törekvéseivel szembeni ellenállás gócpontjává. 1989. augusztus 11-én itt alakult meg a Munkaközösségek Egyesült Tanácsa nevű szervezet (orosz rövidítése alapján OSZTK), amely munkabeszüntetésekkel és tüntetésekkel reagált az akkor még névleg kommunista törvényhozás által elfogadni tervezett nyelvi szabályozásokra. Augusztus 31-én elfogadták az államnyelvről és a moldáv nyelv latin írásmódra történő áttéréséről szóló törvényt, majd másnap egy általános nyelvhasználati törvényt, amelyek kizárólagos államnyelvként a moldávot jelölték meg, az oroszt pedig a nemzetközi kommunikáció nyelveként említették. Mintegy válaszlépésként az OSZTK követelni kezdte Dnyesztermellék autonómiáját, és 1989 decemberében először Ribnica (Rîbnița), majd január 29-én Tiraszpol városában tartottak népszavazást ennek támogatására.

A kommunista pártvezetés egy része Mircea Snegur vezetésével hajlott arra, hogy a Népi Front által követelt demokratikus átalakulásokat támogassa, az ezen a téren és a nemzeti kérdésben tett engedékenységüknek köszönhetően pedig rövidesen gyakorlatilag a nemzeti mozgalom élére álltak. 1990. február 25-én szabad választásokat tartottak a Moldovai SZSZK-ban, a megválasztott képviselők egyharmada a Népi Front támogatója volt, egyharmada a mérsékelt kommunisták táborát erősítette, közel egyharmaduk pedig a keményvonalas moszkvai vonalvezetés hívei közül került ki. Utóbbiak főképp a Dnyeszter keleti parti területeinek képviselői voltak. Az előbbi két tábor kiegyezése felgyorsította az átalakulások menetét: április végén megváltoztatták az ország zászlaját a mai kék-sárga-vörös lobogóra, június 23-án pedig elfogadták a Moldovai SZSZK szuverenitásáról szóló nyilatkozatot, ezzel párhuzamosan eltörölve a június 28-án, Besszarábiának a Szovjetunióhoz való csatolásának napján ünnepelt Felszabadulás napját. Helyette augusztus 31-ét, a nyelvtörvény elfogadásának napját tették munkaszüneti nappá, Mircea Snegurt pedig a Népi Front támogatásával előbb a moldáv Legfelsőbb Tanács elnökévé, majd az ország elnökévé választották.

A demokratikus mozgalomban fokozatosan egyre hangsúlyosabbá váló nemzeti kérdések azonban egyre mélyítették az ország keleti területein élőkkel való konfliktust. A Népi Front követelte az ország Moldovai Román Köztársasággá történő átnevezését, a tömegrendezvényeken pedig egyre gyakoribbá váltak az orosz- és zsidóellenes jelszavak. 1990 májusának végén a Dnyeszteren túli képviselők a sorozatos fenyegetések és az őket ért atrocitások hatására elhagyták a moldáv parlamentet. Moldova szuverenitási nyilatkozatára válaszként augusztus 19-én előbb Gagauziát, majd szeptember 2-án a Dnyesztermelléki Moldáv Köztársaságot kiáltották ki, mint Moldovától független szovjet tagköztársaságot, ezt azonban sem Kisinyov, sem Moszkva nem fogadta el. Ekkor viszont már sem a szakadárok, sem a nacionalisták nem voltak hajlandóak az engedményre, és Moldova megállíthatatlanul sodródott a polgárháború felé. (folytatjuk)

Kosztur András