„Ha leveszik a kezünkről a bilincset, baráti jobbot tudunk nyújtani.” – jegyezte meg Antall József Sztukalin szovjet nagykövetnek, az MDF második országos gyűlésén, 1989 októberében. Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke így folytatta visszaemlékezését: „A végén Sztukalin és az orosz diplomaták odajöttek hozzám és azt mondták, hogy köszönik, amit mondtam, mert ezek ma jóleső szavak. Mire azt feleltem, hogy remélem, ha mégis csinálnak egy fordulatot, akkor Vorkután a konyhára leszek beosztva ezekért a meleg szavakért. Ők is nevettek, és az egyik diplomata azt mondta, lehet, hogy együtt leszünk. Ez ’89 októberében volt.” A fenti idézet két tényezőre világít rá élesen: egyrészt 1989 októberében a Szovjet Hadsereg kivonulása, s ezzel az ország szabadsága még egyáltalán nem volt garantálva. S ezzel párhuzamosan az erről való nyilvános beszéd sem volt veszélytelen vállalkozás még egy magasrangú szovjet diplomata számára sem. Éppen ezért értékelhető bátor cselekedetként Antall József megjegyzése, vagy éppen a magyar fiatalság nevében, 1989. június 16-án a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése napján, a szovjet csapatok kivonását első ízben nyíltan követelő Orbán Viktor felszólalása.

Néhány nappal az MDF országos gyűlését megelőzően Georgij Sahnazarov Gorbacsov tanácsadója feljegyzést készített főnöke számára, Közép-Európa megszállt országaival kapcsolatban: A tanácsadó a dokumentumban megállapította, hogy „az ezekben az országokban állomásozó egységek katonai jelentősége jelen körülmények között csekély. Lényegében az ellenzéki erők elrettentésére szolgáltak, ami mostanra tárgytalanná vált.” Ebből az egyetlen megállapításból láthatjuk, hogy a szovjet vezetők is tisztában voltak a katonai megszállás értelmetlenségével, ugyanakkor arra egészen 1989 végéig, tehát az utolsó pillanatig úgy tekintettek, mint nyomásgyakorló eszközre az ellenzéki szervezetekkel szemben. Az elemzésben Sahnazarov a Varsói Szerződés lehetséges megszüntetésének dátumát 1995-re tűzi ki, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy mindezt a NATO megszüntetésével párhuzamosan képzelte el. 1989 októberében! Az, hogy a szovjet tanácsadó kissé becsmérlően beszél a szovjet szárazföldi megszálló erők jelentőségéről, cseppet sem meglepő. A szárazföldi csapatok azonnali csapásmérő jellege az 1950-es évek végétől kezdve jelentősen lecsökkent. A rakétatechnika fokozatos fejlődése mellett, több százezer katona külföldön való állomásoztatása óriási kiadásokat jelentett. Nem véletlen, hogy Hruscsov 1958-ban Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár mellett Kádárnak is felajánlotta a szovjet csapatok kivonását. De míg román kollégája örömmel egyezett bele a szovjet javaslatba, Kádár nem csak ezt, de az ajánlat 1960-as megismétlését is kategorikusan elutasította. Ennek oka nem csak az volt, hogy a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét rendszerlegitimáló tényezőnek tekintette, hanem az is, hogy ezekben az években a szovjet katonai jelenlétnek köszönhetően óriási összegeket tudtak megspórolni a Magyar Néphadsereg rovására. Ezek az összegek jelentették az 1960-as évekre létrejövő „gulyáskommunizmus” kezdeti anyagi bázisát. Bár sokáig ez sem volt elég, hiszen az 1970-es évekre Magyarország megindult az eladósodás útján. Egy azonban bizonyos, a szovjet csapatok ezt követően még évtizedekig maradtak Magyarország területén.

Visszatérve Sahnazarov fent idézett jelentéséhez, jól látható, hogy a szovjet vezetésben 1989 őszén még cseppet sem volt egyértelmű, hogy véglegesen és minden tekintetben elengedik a közép- és kelet-európai megszállt országok kezét. Elfogadták a politikai életben végbement változásokat, beleértve az államformaváltást, az új alkotmányok megírását és nagyon úgy tűnt, a szabad választások megrendezését is, de a térségre továbbra is, mint a Szovjetunió nyugati védelmi övezetére tekintettek. Ennek a védelmi övezetnek szerves részét képezték a mai visegrádi államok, kiegészülve az NDK-val – amelyre a szovjet társadalom okkal, háborús trófeaként tekintett – amelyet 1989 végén a Szovjetunió még egyáltalán nem akart feladni. Ezért is hangzott el a fenti javaslat a Varsói Szerződésnek, csak a NATO-val párhuzamos felszámolásáról. Amikor végülis a csapatok kivonása mellett döntenek Moszkvában, azt azzal a tudattal hozzák meg a szovjet vezetők, hogy a közép- és kelet-európai országok a csapatkivonás után is a Szovjet Hadsereg akciórádiuszában maradnak, tehát ha a szovjet biztonsági igények sérülnek, a hadsereg még mindig közbe tud lépni.

Ha a történelem csak a zöld bársonnyal bevont tárgyalóasztaloknál íródna, valószínűleg Sahnazarov feljegyzéséből sok minden megvalósult volna. De 1989-ben a történelmet Prága, Budapest, Varsó, Kelet-Berlin vagy éppen Bukarest utcáin is formálták. A szabadság ízét újból megérző közép-európaiak nem akartak a Sahnazarov-féle félmegoldásoknál megállni. Az általuk támogatott, vagy éppen választott vezetők tudták ezt, ahogy azt is, hogy a szabadság és a függetlenség kivívásában milliókra számíthatnak szerte a régióban. Így azok az óvatos, még 1989 legvégén is a szovjet biztonsági igényeket kielégíteni hivatott forgatókönyvek, amelyek a fokozatosságra építettek, nem válhattak a rendszerváltoztatás menetrendjévé.

Magyarország számára különösen nagy szerencse volt az, hogy az első szabad választásokat tekintve, egy abszolút a reálpolitika talaján álló miniszterelnök került a kormány élére, Antall József személyében. Antall tisztában volt azzal, hogy az átalakulás és a szovjet csapatkivonás folyamatát minél hamarabb végre kell hajtani, nehogy egy esetleges moszkvai visszarendeződés végképp megakassza a rendszerváltoztatás folyamatát. Ugyanakkor kormánya azzal is tisztában volt, hogy „az oroszok továbbra is nagyhatalom maradnak, a céljaik megmaradnak. Oroszországnak nem csak a kommunista uralom alatt volt célja Kelet-Poroszország, vagy a kelet-közép-európai befolyás, a Duna-medence vagy a Balkán térségébe való orosz befolyás, vagy a Dardanellák stb. Az orosz befolyás az orosz nagyhatalmi törekvésekből következik.” Éppen ezért, az Antall-kormány a teljes függetlenség visszaszerzését tűzte ki céljául, s ennek nem csupán a szovjet csapatkivonások képezték a részét, hanem azoknak a Moszkvából irányított szervezeteknek a felszámolása is, amelyek abroncsként fogták össze a régió államait. A két említett szervezet a Varsói Szerződés (VSZ), valamint a KGST. Témánk szempontjából az első a mérvadó.

Bármennyire is meglepő, az immáron demokratikusan választott közép-európai politikai elit jellemző módon nem merte nyíltan követelni a VSZ felszámolását. Elsőként a magyar kormány volt az, amely hivatali eskütétele első pillanatától kezdve a szervezet megszüntetésére törekedett. Antall József számára ez egyben személyes elvárás is volt, önmagával szemben. Az első szabadon választott miniszterelnök, fiatalemberként aktív szerepet vállalt az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben. A szabadságharc leverését követően Antall tervezetet készített, amely a politikai kibontakozás programja mellett, a szovjet csapatok kivonásának elképzelését is tartalmazta. 34 évvel később ennek a tervezetnek a nyomán vállalt úttörő szerepet a VSZ feloszlatásában: „Amit akkor leírhattam, azt később miniszterelnökként lefolytathattam. Aláírhattam a Varsói Szerződés feloszlatásáról szóló megállapodást, ami szintén benne volt ebben a hajdani tervezetben. Tehát ’56 és ’89 között elég nagy idő telt el, a folytonosság mégis nyomon követhető. Megérhettem, hogy Magyarország szuverenitását az én kormányzatom alatt állíthattuk helyre, a szovjet csapatok kivonulását, a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatását ez alatt írhattuk alá. Ez hallatlanul nagy érzés nekem.” 

Az első szabadon választott Országgyűlés, már megalakulása napján, 1990. május 2-án döntést hozott a Varsói Szerződésben vállalt kötelességek felmondásáról. Antall József ezzel a mandátummal utazott a VSZ Politikai Tanácskozó Testületének moszkvai ülésére, június 6-án. A magyar miniszterelnök az eredeti napirenddel ellentétben, amely csak a szervezet átalakításával foglalkozott volna, a VSZ létezésének felülvizsgálatára tett javaslatot. Bár a javaslatot a résztvevők elfogadták, a közép-európai országok vezetői megijedtek a döntés következményeitől. A magyar delegáció, Antallal az élén, ezzel szemben minél hamarabb pontot akart tenni a mondat végére. A sietség nem volt oktalan. Antall József jogosan tartott attól, hogy egy esetleges moszkvai visszarendeződés, puccs, minden addigi eredményt semmissé tesz, így úgy gondolta, hogy a csapatkivonások mellett, a szovjet elnyomás szervezeti kereteit is, minél hamarabb le kell bontani, mivel ez alapfeltétele a nemzeti függetlenségnek. Erre végül 1991. március 25-én került sor. Ezen a napon a VSZ Politikai Tanácskozó Testülete, Budapesten tartott utolsó ülésén, elfogadván a magyar javaslatot, döntést hozott a katonai szövetség teljes felszámolásáról. A határozat értelmében a VSZ 1991. március 31-vel megszűnt létezni. Két és fél hónappal később, június 19-én, a záhonyi Tisza-hídon keresztül távozott Magyarország területéről az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy. Magyarország visszaszerezte a függetlenségét.

Balogh Gábor